NAPOS OLDAL– fények és remények egyérzelműen

Kirándulunk. Pontosabban ücsörgünk az árnyékban az év eleji, iskolára hangoló kiránduláson.

Az elsősök elvonultak Zsolt bácsival, a kisebbek és nagyobbak élvezik a látványt, a nap melegét, a szellőt, az illatokat – no meg ahogy azt ilyenkor szokás: az ízeket.

– Kérek kókuszgolyót! – mondja Négyéves, majd elégedetten elmajszolja a golyócskát, amit a dobozból kivett.

– Kérek még! – nyúl a doboz felé újra.

– Vehetsz többet is, hogy legyen tartalék – mondom, s ő mindkét kezében egy-egy golyóbissal távozik.

Két mondatot sem beszélünk, újra itt van:

– Kérek még golyót!

Ismét kettővel tűnik el, nagyjából fél percre.

– Még kérek golyót! – érkezik ismét.

– Kettőt vehetsz még – mondja Négyéves anyukája.

– Hármat! – alkudozik Négyéves.

– Rendben, legyen három, de az a vége. Maradjon másnak is – feleli az anyuka.

Négyéves becsülettel kiszámol magának három kókuszgolyót, majd elégedetten távozik.

– Mit teszel bele? – kérdezik az anyuka.

– Darált mandulát és kókuszt, aszalt szilvát és egy kis mézet – felelem.

– Én is éppen így csinálom – feleli az anyuka –, csak nem szoktam kókuszreszelékbe forgatni, mert úgy nem eszi meg. De ez mástól van, nem én csináltam, így még kókuszreszelék is lehet rajta.

Négyéves felé nézünk, aki éppen a nyolcadik golyócskáról hesseget le néhány kókuszreszeléket.

– Úgy látszik, kezd eltelni vele – mosolygunk.

Eszembe jut, amikor én magam voltan Négyéves. Máig élénken emlékszem, Csiszáréknál, a szomszédban milyen jól esett a kristálycukorral megszórt palacsinta. Jobban, mint otthon a maszolás-túrós-reszelt-citromhéjas csoda-költemény.

Vajon miért van így?