TÖRTÉNETEK AZ ÉTELBŐL – Étel-képek a világunkból
A címben szereplő kérdést Péter fiunk osztálytársai teszik fel iskolanapokon tíz óra tájban.
Akkor van ugyanis a tízórai szünet az iskolában.
Péter azért éppen tíz órakor, a tízórai szünetben veszi elő kis dobozkájából a tízóraiját, mert olyankor uzsonnáznak a harmadikosok.
Judit néni következetes ebben.
Péter meg abban, hogy a friss gyümölcs és a gyümölcstea mellé rácsos kenyérből készített szendvicset kér vajjal, szalámival és sajttal.
Én meg abban, hogy a már emlegetett reggeli pudling (ígérem, ezt is megírom majd:-)) maradványaként gyűlő tojásfehérjékből jó kemény habot verek, finoman hozzákeverek fehérjénként egy púpos evőkanál őrölt mandulát, egy csipet sót, és a kivajazott gofrisütőben szép türelmesen megsütöm a tízórai alapjául szolgáló rácsos kenyereket.
Egy kedves anyuka, E. ugrik be reggel, maga is többgyerekes. A konyhaasztalnál üldögélve döbbenten mered becsiszolódott mozdulataimra, majd elgondolkozva megjegyezi:
– Nekem nem volna időm ilyesmire reggelente.
Mivel E. kedves anyuka és jó ember, s mivel az embereknek igencsak közel van az identitásukhoz mindaz, amit megesznek és –isznak (Orsink fejcsóválva mosolyogva csak annyit szokott erre mondani: „azok vagyunk, amit eszünk”), ezért csak annyit felelek:
– Hát igen, tényleg sok idő kell hozzá… – majd átterelem a szót egy egészen más, sokkal semlegesebb témára, olyasmire, mint például az időjárás.
A szórványos reptéri ködök és a nulla körüli hőmérsékleti értékek azért lettek különösen fontosak, mert a legutóbb, amikor E. kisgyereke nálunk délutánozott, negyed órán keresztül torka szakadtából üvöltött, kocsis módjára szitkozódva. A nagyobbik testvére szerint azért, mert nem sikerült neki úgy megcsinálni valamit, ahogy szerette volna. A nagy teljes nyugalommal szemlélte a kicsit. Látszott, megszokta már a műsort.
Szerintem azért üvöltött a kicsi, mert pocsékul érezte magát. Fizikailag (fiziológiásan) volt rosszul. Csak éppen nem tudta megfogalmazni. Nincsenek rá szavai. Az ilyenféle érzésekre legtöbbünknek nincsenek.
Hamar kiderült, ami a nagy nyugalmát látva már felsejlett: a kicsi naponta többször is rosszul van, amit naponta többször hasonlóan kifejező módon kommunikál. Az is világos lett még ugyanaznap, hogy nemcsak rosszul van, de rosszul is eszik.
Na jó.
A „hagyományos” értelemben persze rendesen eszik. Simán betol mindent, amit a szülők sietségükben elé tesznek. De ahogy a mi asztalunknál turkált és kérdezősködött, abból pontosan látszott, hogy bizony ezek csupa olyasmik, amire kevés idő is elég: fagyasztott pizza, gabonagolyók és párnácskák tejcsivel, nutellás kifli, nesquick kakaó, hagymás-tejfölös chips, pilóta keksz, pattogatott kukorica, kakaós csiga, sült krumpli ketchuppal…
Hát jó. A kevés idő is szempont. Egy a szempontok közül.
Péter azon a kísérleten gondolkozik, hogy az iskolában egy edénybe fél órára beáztat egy szép ropogós kiflit, aztán megkérdezi az osztálytársait, szeretné-e valaki megenni? Amire persze szerinte majd mind azt válaszolják, hogy „pfúj, dehogy” , amire ő majd odakínál nekik egy másik szép ropogós kiflit, amit szintén reggel vett ugyanabban a pékségben, és amikor arra majd mind azt mondják, hogy „nyami, ide vele”, akkor ő jól meg/elmondja nekik, hogy az elsőnek kínált gusztustalan massza egy ugyanilyen kifliből volt…
Igen, alig győzöm lebeszélni erről Pétert.
Mert ő még hiszi, hogy a többi gyerek és a szüleik mind örülnének, ha megtanítaná nekik, amit ő tud, hogy értsék, miért eszi ő azt, amit. Vagy ha nem is mind, de legtöbben.
És közben ott ül E., a kedves anyuka a konyhaasztalunknál, és én a reptéri ködökről és a fűcsomók derességéről beszélgetek vele.
Mert mi azt tanultuk Miklóssal az elmúlt tizenöt év során, hogy nem felelünk olyan kérdésekre, amiket nem tettek fel nekünk, és nem adunk olyan tanácsokat, amiket nem kértek tőlünk. Egyébiránt meg igyekszünk kerülni a „nem”-eket.
Persze ettől még könnyen lehet, hogy Péternek van igaza. Mert egyre az a szegény kisgyerek jár a fejemben, aki napjában többször üvölt kínjában, és akiről az egész családja azt hiszi, hogy azért „szegény”, mert nehezen bírja a frusztrációt…
