TÖRTÉNETEK AZ ÉLETBŐL – Miként látják, akik nézik?
A debreceni pszichológia napokra hívtak bennünket előadást tartani a hallgatók.
Gondoltuk, idén az élmény lehetne a téma.
Éppen azon méláztunk, mit is volna fontos ez ügyben me_élni, amikor rájöttünk, milyen sokat számít itt a betű melletti döntés, mennyire erről az egybetűnyi („s”- „g”) különbségről szól mostanában a munkánk – és főleg az életünk.
Az első esetben ülünk a parton, nézünk a vízre és igyekszünk fel/meg/oda/bele-idézni valamit, ami
– korábban talán ott volt (talán nem), de most már biztosan nincsen,
– esetleg ott lehetne, de most épp biztosan nincsen (hiszen a parton ülünk)
– egyszer majd ott lehet valahol valahogy, de addig biztosan nincsen, amíg előbb fel nem emeljük a fenekünket, vissza nem megyünk és bele nem merítkezünk.
Ennyit tesz az „s”. „S” persze megadja a lehetőséget olyan megfoghatatlan dolgok forgatásának (ott, kinn a parton), mint a minősítés, címkézés, tanulság találás, értékelés, következtetés levonás, ok-feltárás, és így tovább.
Ezek mind olyan nyalánkságok, amiknek biztosan nincs ízük, hisz egyetlen molekulát sem tartalmaznak, mégis mélyen keserű ízt hagyhatnak a szánkban. Mert képesek vagyunk ám ott, kinn a parton, a reflexió kellős közepének csúcsában csücsülve is pocsékul érezni magunkat! Csak épp az érzéshez hiányozni fog az érzés megtestesülése, az izmaink mozdulása, a szívünk erősebb dobbanásának értelme.
Ehhez képest a „g” (amit kezdek úgy megszeretni, hogy lassan logót rajzolok belőle) maga az élet: íze van, illata, ritmusa, sodrása, színe, hőmérséklete, fénye és érdessége.
Ahogy ültem Miklós mellett az anyósülésen, majdnem pont úgy ült a férfi az útpadkán a felborult mikrobusztól és a szétszóródott áruktól nagyjából tíz méterre. Annyi volt a különbség a testtartásában, hogy ő előre dőlt. Ettől az alkarja a combtöve helyett a térdére támaszkodott. Én jobbra néztem, felé fordítottam a fejem, ő előre meredt, pillantása nem követte a mi mozgásunkat.
A férfit nézve, aki belső moziját vetítette, bennem is elindult a belső mozi. És megláttam mellette, a férfi jobb oldalán egy éppen ilyen angyalt, amint tekintetét a férfin tartva hátulról lassan a bal oldala mellé lép, majd puhán, felkarjával éppen csak súrolva a férfi vállát, mellé telepedik a padkára. A belső mozimban ezután együtt ültek szótlanul: az angyal és tőle jobbra a férfi. Ketten, mindegy hogy meddig. Ketten, szótlanul, időtlenül.
Annyira akartam az „s”-t „g”-re cserélni, mert nekem az élet így van élve.
Egy barátunk azt mondta a betűdilemmámra: megélés nélkül nincs mesélés.
Remélem, igaza van.
A fotót egy másik barátunk, Laci készítette. Eredeti méretben (nem Lacit, a fotóját) megnézheted itt.
