Élményforrás

Nézzük az HBO Terápia című sorozatának premierjét. Nagy tétje van a számunkra: hogyan ítélnek meg minket ezután a médiában. Fellélegzünk. Ez a kanapé már nem az a kanapé, amelynél egy őrült analitikus szunyókál. Ez a pszichológus már messze van a szokásos neurotikus bolondtól, akinek több a baja, mint a pácienseinek. Próbálgatjuk az új klisét, nézegetjük magunkat a tükörben, hogyan áll az új egyenruha.

Hitetlenkedve szurkolunk a Terápiának. A lelkünk mélyén azt gondoljuk, sokkal könnyebb a Marson kavicsot találni, a gyorsítóban bozont előállítani, mint megmutatni egy mindennapi terápiás ülést. Az ok hasonló, mint a mikrofizikában a határozatlansági reláció. A megfigyelő puszta jelenléte megváltoztatja a megfigyelt eseményt. A terápia esetében az a helyzet, hogy a megfigyelő gyökeresen megváltoztatja a terapeuta viselkedését. A kliensét is, csak hát ugye ettől még lehet terápia, hiszen a kliens viselkedését változtatja. A kliens viselkedésének változását akkor is megfigyelhetjük, ha figyeljük a terápiát, hiszen legfeljebb annyi változik, hogy a terapeuta mást és máshogy ér el a megfigyelő jelenlétében, mint jelenléte nélkül.

A Terápiát nézve az az érzésünk, az HBO profizmusa is beleszaladt abba az egyszerű ténybe, hogy a terápia olyan speciális játszma, amelyben a terapeuta és a kliens vesznek részt. Mindkettőjüknek kettős tudatuk van, ezt váltogatják. A terapeuta belehelyezkedik a terapeuta szerepbe, igyekszik magánéletét, személyes érzelmeit, indulatait, saját meggyőződéseit, értékrendjét háttérben tartani. Minél jobban felülkerekedik ezeken a tudatos, sőt, tudattalan megnyilvánulásain, annál profibb. Terapeutaként igyekszik beleélni magát kliense világába, megérteni hiedelmeinek okát, feltárni eredeti jószándékát. A kliens egyrészt ismeri, érti a terápiás szabályokat és elfogadja a terapeuta szerepét, másrészt – tudattalanul – mégiscsak igyekszik dekódolni a terapeuta viselkedését, figyelni a kommunikáció háttér-üzeneteire, a terapeuta tudattalanjára. Minél inkább elfojtottak ezek a jelek, annál izgalmasabb a játszma.

Azért képtelenség, hogy egy rendezett jelenet hűen visszaadja ezt terapeuta-kliens a játszmát, mert a színész eleve kettős tudatállapotban van. Magánéletét, személyes érzelmeit, indulatait, saját meggyőződéseit, értékrendjét háttérben tartja, miközben színészként belehelyezkedik a terapeuta szerepbe. Igyekszik beleélni magát a terapeuta világába, megérteni hiedelmeinek okát, feltárni eredeti jószándékát. Ezen belül már képtelenség hitelesen lehorgonyozni a terapeuta szerepkonfliktus újabb kettősségét: a magánembert, aki belehelyezkedik a terapeuta szerepbe, miközben igyekszik magánéletét, személyes érzelmeit, indulatait, saját meggyőződéseit, értékrendjét háttérben tartani.

Ott forog bennünk, hogy akkor most Mácsai azért süti le a szemét, mert a rendező ezt kérte, vagy mert Marozsán Erika úgy nézett rá, vagy mert éppen Dargay Andrást játssza és a terapeuta figura bajban van Laura indulatáttételével, vagy azért, mert érzi Laura szerelmét, csak nem tud mit kezdeni vele Andrásként, és bebújik a terápia szabályai mögé. Vagy egy ötödik, hatodik, ki tudja hányadik okból egyszerűen azt mondta neki a rendező: „Na, itt süsd le a szemed, Palikám!”.

Persze, azért írunk a Terápiáról, mert azt gondoljuk, ez az eddigi legjobb alkalom arra, hogy megmutassuk, milyen is a terapeuta szemlélet. Nézzük így a Terápiát. Azt látjuk, hogy egy krízisben lévő hölgyet játszó ismert színész előad egy jelenetet egy pszichológust játszó színésszel, aki mellesleg valóban pszichológus is. Látjuk, hogy szerepében a hölgynek nagy a mozgásszabadsága, hiszen nem kell védenie saját személyes integritását, nem kell őriznie szakmai identitását. Viszont szinte szabadon benyomulhat a férfi területeire. Még a szőnyegére is hányhat, a szabályok ezt is megengednék. Ehet a fogkréméből, levadászhatja a feleségét. Mit tehet a férfi? Terápiás szabályokra hivatkozik, amelyek azonban semmit sem oldanak meg a helyzetből, amely éppen a terápiás szabályok ellenére jött létre. Hiszen a hölgy ignorálja őket. Mi több: a hölgy krízise tovább mélyül azáltal, hogy olyan szabályok keretrendszerében találkozik a férfivel, amelyeket éppen a krízis feloldása érdekében fogadtak el együtt. A hölgynek akkor a mozgásszabadsága, hogy nagy érzelmi skálán libbenhet ide-oda, hirtelen hangnemet válthat, csupa szín és élet, sőt, magasan a férfi fölé nő. Abban a helyzetben, amelyben Ő van, szinte betegesen magabiztos.

A puszta interakciókat szemlélve, a képernyőn látott dialógust figyelve, a játszmát a terápiás kereten kívül értékelve, pontosan azt látjuk, ami egy skizoid személyiségzavaros férfi és egy erősen nárcisztikus hölgy között játszódik le: A férfi alig mutatja ki érzelmeit, simulékony udvariassággal viselkedik a hölggyel. Mellesleg fontosak számára a könyvek és a természeti környezet, de a legjobban magában szeret lenni, nagy teher számára a társaság. Autonóm és autokrata, nem érez fájdalmat, megbántottságot. A nárcisztikusságot talán kár is részletezni. És felesleges is, hiszen a helyzetet végül is a férfi határozza meg, és a skizoid személyiségzavarra jellemző viselkedés gyakran hív elő énvédelemként nárcisztikus reakciókat. Másik lehetőségként a hölgy lelki bántalmazásként élhetné meg a férfi elutasító viselkedését.

Ha még egy kicsit hátrébb lépünk, azt fogjuk látni, hogy a Terápia első egyéni terápiájába legalább három párkapcsolati konfliktus beleszorult: terapeuta és páciense, terapeuta és felesége, páciens és vőlegénye. Ez felveti a kérdést: van-e, lehetséges-e egyáltalán egyéni terápia? Már Freud és Breuer híres első esete is párkapcsolati konfliktuson alapult.

Mi azt látjuk: aki egyedül jön hozzánk, az is párkapcsolati gonddal jön. Vagy azért, mert nincs jól működő párkapcsolata, vagy azért, mert nincs párkapcsolata. Ha más gonddal jönne, és jól működő párkapcsolata lenne, azonnal erőforrásként vonná(nk) be a párját a krízis oldásába.

Ami tehát a Terápiában történik, az korántsem véletlen. A terápia egy speciális emberi játszma, amelyben törvényszerűen merül fel a párkapcsolat kérdése. Márpedig, ha ez így van, akkor érdemes fordítani egyet a dolgon: kezdjük a párkapcsolattal, mielőtt bármit mondunk az egyénről. Még sarkosabban: énünk kapcsolatok rendszerében létezik. Énünk gazdagítása végeredményben kapcsolataink gazdagítása. Ennek legjobb eszköze az élmény. 

Amikor a stáb tagjai jártak nálunk „terepen”, olvasott operett-problémát adva elő, igyekeztünk megértetni, hogy a bulvárlapok diagnózisait azért nehéz reprodukálni, mert a lelki zavar társas természetű, akárcsak a terápia. Akkor tudunk rajta túllépni, ha a játszmát együttműködéssé alakítjuk, ha az együttlét közös élmény. Akár terapeuta-páciens, akár párkapcsolati-, akár terapeuta-páciens-párkapcsolati- az együttműködés.

Végeredményben az HBO-n futó Terápia című sorozat megtekintése is lehet olyan közös élmény, mely erősíti a közös identitást, ezért érdemes megnézni. Ha lehet, együtt tegyék.

A lényeg: ez a kanapé már nem az a kanapé. Ez a terapeuta már túlléphet a módosult Mórickán, aki nagyjából mindenről "ARRA" kanyarodik. Aki nem szexelhet azzal, akivel szeretne, nem tud azzal, aki szeretne vele és csak azzal tud, aki nem szereti. Emberibb gyarlósága: kihozza a gonosz mágus szerepéből, így a Terápia megnyitja az utat egy felvilágosult terápia felé, amely kreatív, alkotó folyamat, a résztvevők egyenrangú és együttműködő emberek.

A Berecz Andrással közös est jegyén tévesen írtuk a Klebelsberg nevet. Zelka írta el. Klebersbergnek. Soma barátunk hívta fel rá a figyelmet: így sikérhegyről van szó, ami szintén elírás, mert nekem sikerhegy a Berecz Andrással közös est.

Az igazi kérdés, hogyan lehetett, hogy én jól írtam, amikor Zelka ezerszer biztosabb helyesíró?

A válasz azzal kezdődik, hogy az est bevételével főleg a disz-eken szeretnénk segíteni. A magam diszgráfiáját akkor kezdtem sejteni, amikor egy Erika táskaírógépen írtam a disszertációmat, és egy gépelt oldalhoz egy doboz betűjavítót használtam el. A tanítóm már elsőben felismerte volna, ha akkor tudják, mi a disz. Ám akkor csak DIFSZ volt, meg KISZ.

A szövegszerkesztő számomra áldás. Eszembe sem jut egy olyan bonyolult és kusza betűhalmazt leírni, mint Klebelsberg. Kopizom. Bármit kopizok, ami hosszabb egy szótagnál. Az automatikus helyesírás javítóban legalább ötszáz rövidítést őrzök. Számomra a közös szó egy k és egy x egymás után. Ezért így írom, mert a káixkszre az jön ki: közös. A közös identitás egyszerűen kiksz.

Még érdekesebb, ahogy a diszlexiámmal küzdök. Mindig is azt szerettem, ha elmesélnek nekem dolgokat. Szüleim felolvastak, az iskolában Gyuri barátom mesélte olvasmányait vagy a filmeket, amiket megnézett. Az újságírás számomra a rádiózás. Ha meglátok egy hivatalos iratot, azonnal Zelka kezébe nyomom.

Érdekes módon a diszlexia abban a sajátos gondolkodásmódban segített, amit rendszerszemléletnek nevezek. Míg az olvasás a lineáris, monokauzális gondolkodást, egy gondolati fonal követését segíti, addig a hallgatás vagy olvasás közben kalandozó figyelmem inkább képekhez segít.

És íme, itt áll össze egy kis rendszer: Berecz Andrással mesélek, mert így küzdök a diszlexiámmal és így segítek a diszlexiásokon.

Marad még persze az IQ kérdése. Hogy lehetek ilyen alacsony IQ-val mégis olyan sikeres, hogy blogot írok, Berecz Andrással lépek fel? Kiszerveztem az intelligenciát. Zelkával közösen éppen átlagos az IQ összegosztatszorozatunk. Vagy ilyesmi.

Kezdjük azt gondolni, az álmok is úgy működnek, mint a célkereszt a célzó készülékekben. Minél több vonal keresztezi egymást egy adott pontban, annál biztosabb az a pont. 

Miklós álmában egy kicsi babát dajkált. A baba anyukája látszólag bízott Miklósban, mégis percenként megjelent. Miklós igyekezett elsinkófálni a fürdetést, mert az a meggyőződése, elég kimosni a baba popsiját pelenkacserénél, amúgy csak illatozzon a finom bőre. Anyuci azonban befigyelt, így hát Miklós szépen beletette a babát egy kiskád vízbe. Figyelt rá, és jól tette. Mert a baba bizony buggyant. Ahányszor csak jól teleszívta magát levegővel, lecsúszott a víz alá, s onnan vigyorgott rá. Kievickélni eszébe sem jutott, Miklósnak kellett őt kiemelni, amikor a levegője már fogyni kezdett.

Most bezzeg nem volt ott az anyuka, így Miklós azon gondolkodott, mivel tudja biztosan felhívni a figyelmét erre a veszélyre.

Az előző napi események: 

Júlia 15 éves, élete első divatbemutatóját segítünk szervezni. Mi vagyunk a sajtósok. Édesanyja hol engedi, hol aggódva figyeli. Joggal, mert mi is szorongunk, hogyan fogadják az újságírók a gondolatot.

Egy apuka járt nálunk, aki fürdetésre hazamegy, alig várja, hogy elaludjon a baba, megy is a szeretőjéhez. Anyuka annyira szorongott, hogy senkire sem merte rábízni a gyereket, pedig kapacitáltuk, hogy néha szusszanjon egyet. Egyre növekszik benne a düh és a feszültség, félő, hogy kitör és baj lesz. 

Arról is beszéltünk, milyen fontos GAP szindrómásoknál a megfelelő fürdő. Egyszerűen szólva: olyan vízben fürödjünk, amibe nyugodtan beleihatunk. Tehetünk bele almaecetet, szódabikarbónát vagy főzetet – például illatos citromfűből. 

Végül eszünkbe jutott: Miklós előző este vízilabdázott. Egy volt profi nagyon lenyomta. Ez szabályos, amíg a labdás játékosnál van a labda. Csakhogy Miklós már elpöccintette. Félig tréfából, félig figyelmeztetésből a víz alatt messze elúszott. A játékostársak megzavarodtak.

Lilink rákérdezett, nagyon erős volt-e a bácsi, aki annyira lenyomta apát. 

– Bizony, volt válogatott – mondta Miklós – sőt, világbajnok.

– Nálad is erősebb – döbbent meg Lili.

– Bizony.

– Szerintem azt is csak álmodtad – vigasztalta Lili – Ne is törődj vele, az csak egy gondolat, amit csak az agy lát.

– Igazad van – mondta Miklós elgondolkodva.

– Na, látod, csak gondolj arra álmodban, hogy erős vagy, és akkor erős is leszel, mert tudod, akkor azt látja az agyad.

–Van olyan vitamin, amiben nincsen műcukor? – kérdezik a gyerekek a patikában bizakodó pillantásokat küldve a gyógyszertáros hölgy felé.

– Attól tartok ezekben a szopogatni vagy rágni való tablettákban mind mesterséges édesítő van... – feleli a hölgy, majd Péter és Lili lehervadó mosolyát látva hozzáteszi –, de mindjárt megnézek néhányat. 

Felolvasás, fejcsóválás, félretevés, felolvasás, fejcsóválás, félretevés, felolvasás, fejcsóválás, félretevés...

– Esetleg olyan, amiben fruktóz... – próbálok enyhíteni a helyzeten.

További felolvasás, egyre csalódottabb fejcsóválás. A gyógyszertáros hölgy szemének cikázásán látszik, erősen keres fejben, nagyon szeretne segíteni. Végül felderül az arca: 

– Aszkorbinsavat tudok adni ki papírzacskóban!

– Kérjük szépen! – örülünk meg mi is.

Azóta otthon: 

– Anya, C-vitaminos almalevet kérek!

– Anya, C-vitaminos reszelt almát kérek!

– Anya, tudsz C-vitaminos süteményt sütni?

És igen!

Hozzávalók:

– 10 tojás fehérje (a sárgája úgyis folyton gyorsabban fogy),

– 4 púpos evőkanál finomra őrölt mandula,

– 2 púpos evőkanál darált mák (csak mert szeretem a kanalat jó alaposan belemeríteni a dobozba:-)),

– méz, ízlés szerint (nálunk 3 evőkanálnyi, de ez nem púposan),

– akinél szereti a család, mazsolát is tehet bele (nekünk ezen még dolgozni kell, mert Péter és Lili kimazsolázzák a kalácsokat: nagy gonddal kicsipkedik a mazsolákat a tésztából és félreteszik a tyúkoknak. Okulva a tapasztalatokból egy ideje inkább eleve kispórolom ezt a kört.)

– kevés zsiradék a sütő kikenéséhez (vaj, ghí, disznózsír vagy szárnyas zsír – én most éppen disznózsírt használok, ha már Miklós 500 kilométert utazott azért a vágásért…)

– 2-3 alma hámozva, lereszelve

– 1 teáskanál aszkorbinsav

Készítés:

Amíg a gép felveri a mézes tojásfehérjéket jó kemény habbá, előmelegítem a sütőt (150 fokra) és kikenem a kis piros zománcozott (Bonyhádi!) tepsit zsírral. Az enyhén édes fehérje habba finoman beleforgatom az őrölt mandulát és mákot, majd a masszát a tepsibe öntöm, és habkéssel szép egyenletesen eloszlatom.  25-30 percem van, míg megsül. Ebbe belefér néhány e-mail, egy GAPShabos* kávé, és végül az almák hámozása, reszelése.

A reszelt almát jól összeforgatom az aszkorbinsavval, hogy a gyümölcshús szép sárga színű maradjon, mire a család előkerül.

A bonyhádi zománcos tepsi azért remek, mert a frissen sült forró tészta azon helyben formás kis szeletekre vágható benne. Így is teszek. És a család elégedett:

– Nyami…

– Nagyon finom együtt a frissen sült mákos süti és a vitaminos reszelt alma!

*ezt régebben „pudlingos kávénak” hívtuk, de olyan sok értetlen pillantást kaptunk, hogy az már elgondolkodtatott.

Galiba, Bátor és Fiú a nyár illatú szénában összebújva alszanak éjszakánként a szélfogó alatti zugban. Szívmelengető látványt nyújtanak reggel, mikor a tyúkház nyitás zajaira sorra előcihelődnek, körém gyűlnek.

Csakhogy Bátor tegnap megint rákapott a nyulászkodásra. Hiába magasítottuk meg a kerítést, ő fogta magát, nőtt még egy méretet és most újra körbepróbálgatja a nyúlfalu határait, hol is volna eredményes egy ügyes ki betámadás.

Miklós gondosan kimért egy kötelet, rákötötte a szélfogó melletti fa törzsére úgy, hogy az éjszakai kutya-macska összebújásnak szabad teret adjon, a nyulaktól azonban távol tartsa Bátort. A terv bevált, mindenki épségben kezdte a napot.

Csakhogy Bátor, az üdvözlésemre rótt tiszteletkör-futás közben – mint kiderült, ez nála reggeli rutin – ügyesen felbogozta a kötelét a fenyő törzse és a hintaágy hátsó lába közé. Olyan alapos csomót sikerült kerekítenie, hogy a kötél vonalát szemmel követni is jelentős szellemi teljesítményt kívánt – különösen az első habos kávé elkortyolgatása előtt.

Abból, hogy némi komótossággal indultam Bátor kiszabadítására, s némi mélázó lassúság maradt a mozdulataimban aközben is, hogy mellé guggolva a kötelet bogoztam, Fiú azonnal látta: elérkezett a pillanat. Előpattan a szélfogó alól, egyetlen rugaszkodással a tarkómra szökkent, majd puhán összegömbölyödve elhelyezkedett a kapucnim redői között.

Jó tizenöt másodpercig tartott, amíg egyáltalán felfogtam, mi történt.

– Megbanyásodtál – súgta egy enyhén gúnyos belső hang. – Nézd csak végig: lecammogtál a lépcsőn kócos fejjel, álmosan hunyorogva, végigcsoszogtál a szélfogó mellett a sáros kerti papucsodban, most itt guggolsz a tyúkól mögött a hóban, bogozod a kikötött kutya kötelét miközben a tyúkok cihelődnek a létrájukról és csodálkozol, hogy a nyakadba pattan egy macska??

Elgémberedtek az ujjaim a hidegben. Nem csoda, mínusz 12 fokot mutatott a konyhai ablakban a hőmérő. Lehetetlen vállalkozásnak tűnt kibogozom a kötelet, pedig az első két csomó olyan szépen kioldódott. A harmadik szoros volt, a kezem meg egyre ügyetlenebb – főleg így, macskával a púpomon.

Végül inkább Bátor nyakörvét oldottam le. Ahogy megkönnyebbülten elszalad, s én felegyenesedtem, éreztem, hogy Fiú helyezkedik egyet, biztonságosabb pozíciót keres magának.

– Így fogsz most már járni-kelni, macskával a nyakadban – csúfolódott a belső hang. – Legalább mindenki tudni fogja, micsoda egy banyához jön. Legjobb lesz egy logót tervezni a honlapodra, hadd tudják rögtön az elején, mire számítsanak.

Hátranyúltam jobb kézzel, hogy lehessintsem magamról Fiút. Ő a fent maradást találta volna jobbnak, alaposan belemélyesztette a karmait a kardigánomba – és az alatta levő bőrömbe is. Tíz kapaszkodó macskakarom mélyedt egyszerre a hátamba, s az érzés épp elég lendületet adott ahhoz, hogy lerázzam magamról a banyaság látszatát.

Tágra nyílt a szemem, felszegtem a fejem és fürge léptekkel felszaporáztam a lépcsőn.

Csak Bátort engedtem be a konyhába, Fiú orra előtt csukva maradt az ajtó.

Ahogy a hálószobában rendbe szedtem a hajam, a nyakamon néhány meglepően nagy dudort éreztem. Tükröt tükörrel szembefordítva megnéztem magamnak: gyönyörűségesen valódi, vörös, néhol vérző macskakarmolások virítottak a bőrömön. Nem álmodtam, sőt!

Elégedettem elvigyorodtam:

– No, hát így az egész család el fogja hinni, itt van a bizonyíték fehéren pirossal!

– Csak vigyázz, nehogy aztán…  – súgott még oda valamit a gonosz kis belső hang, de már nem figyeltem rá.

A konyhába igyekeztem kávét főzni, tojást verni, mert alig vártam, hogy a reggeli vicik-vacak-vacokban kapucsi kortyolgatás és pudling nyalogatás közben elmeséljem Miklósnak, Péternek és Lilinek egyperces banyaságom történetét.

Komoly dilemma volt nálunk Sziszi kígyó táplálása. A józan ész azt mondta, adjunk neki saját túlszaporodott ugróegereinkből. A szívünkre hallgattunk, vettünk laboregeret. Jól tettük. Még így is nehezen nézzük végig, ahogy a kisegér a szó szoros értelmében halálra rémül.

Állítólag a macska azért játszik az egérrel, mert édes lesz a zsákmány vére. Állítólag a macska nem érzi az édes ízt. Az biztos, hogy a halálra rémülő egér vérében felszaporodik a cukor, hiszen a meneküléshez energiára van szüksége az izmoknak, ezt szálltja a vér cukor formájában.

Abban a kétmillió évben, amikor hordában éltünk, leghatékonyabb vadászati módszerünk a zsákmány kifullasztása volt. A hőtől, kimerültségtől, félelemtől sokkolt, kifulladt állatot viszonylag kis kockázattal ejtettük el. Élveztük édes vérét. A siker édességét.

Állítólag az ember vére édes. Ha hirtelen esett sebet szívunk ki magunkon, inkább sós az íze. Állítólag kannibálok édesnek tartják. A hőtől, kimerültségtől, félelemtől sokkolt, kifulladt ember vércukorszintje bizonyára eléggé megemelkedik.

A félelem hatására a szervezet saját tartalékaiból cukrot küld a véráramba. A köztudatban mégis az endogén morfinok hatásán van a hangsúly: a küzdelem, az adrenalin hatására megnövekszik morfin szintünk, így védekezünk a fájdalom és kimerültség ellen.

Az endogén morfin termelést leállítja a kívülről bevitt morfin. Többet és könnyebben kapunk a dealertől, mint a fárasztó sziklamászásból, a kockázatos utcai verekedésből vagy a nyomorba döntő rulettezéstől. Persze, ha a dealer beint, jön a fájdalom, a félelem és a nyomor.

Amíg a tisztuló drogosoknál visszaáll az endogén morfin termelés, addig rettegnek és fájdalmak gyötrik őket. Olyan helyzetekben is, amelyeket nyugodtan cselekedve könnyedén megoldhatnának. Olyankor is helyzetben érzik magukat, amikor nincs is helyzet. Beindul náluk az endogén félelemtermelés.

Tömény cukorhoz először a konkvisztádorok jutottak Amerikában. Eufóriás állapotba kerültek tőle, amikor csata előtt bekaptak néhány kanállal. Később rákaptak a cukros alkoholos italokra, melyeknek sokszoros hatásuk volt. Később jött éhgyomorra a vodka. Az alkohol lebontásához amúgy is cukor kell…

Amikor hordában éltünk, és vadászati módszerünk a zsákmány kifullasztása volt, a felborult belső egyensúlytól szinte magatehetetlenné vált állattól tartani kellett.

Határozottan megfogni, biztosra menni a megölésénél. Aki vágott már disznót, ismeri az érzést.

Az érzés az éberség, a jó félelem érzése. A „tartok tőle” érzés, párosulva azzal a tudatállapottal, hogy keményen kell fogni, jó mozdulatokkal, és akkor rendben lesz. Ha jól működik együtt az izomzat és az agy, ha fennmarad a belső egyensúly, energikusan, határozottan tudunk cselekedni.

És persze, ha jól működik együtt a horda. Ha tagjait is eltölti a „tartok tőle” érzés. Mert a félelem társas érzés. Világos céllal, tisztán megmozgató szociális motiváció. Ettől és ettől tartunk, ezért ezt és ezt kell tenni, a csoport belső egyensúlyának megtartásával. Mindenki tudja a dolgát.

Az egyén félelme azért csap át éber jelenlétből destruktív pánikba, stresszbe, sokkba, mert az egyén önmagában egy felborult belső egyensúlyú csoport. Az egyén szorongásában, félelmében cukrot fogyaszt, amellyel felborul belső egyensúlya.

Félelem esetén úgy marad fenn a belső egyensúly, hogy együtt emelkedik a pulzus, a vérnyomás, az izomtónus, növekszik az oxigén bevitel, fokozottan termelődik adrenalin, inzulin, dopamin, emelkedik a vércukor szint. Ha önmagában, egyedül, csakis a vércukor szintet emeljük, felbomlik a belső egyensúly.

Olyasmi történik, mint amikor önmagában emelkedik a pulzus, de nem jár együtt mozgással. Torkunban dobog a szívünk.  Olyasmi történik, mint amikor erőltetetten lihegünk. Elszédülünk. Ilyesmi történik, amikor édesgetjük magunkat. Elszédülünk.

Tudom, tudom, mondja a felvilágosított: három fehér méreg. Tudom, tudom, kevesebb cukor. Tudom, tudom, sapka, sál.

Nézzük meg, miért is szeretjük annyira a cukrot? A magas kalóriatartalom kétes indok, hiszen a zsírokban is van bőven fűtőérték, és egy derűsen szalonnázó szőlőmunkásról aligha gondoljuk, hogy ebéd után még egy tábla csokit is bekap.

A kekszek fele zsír, de melyik gyerek tekintené csemegének a kekszet cukor nélkül? A magas kalóriatartalomra való evolúciós beállítódás tehát aligha magyarázza a cukrot. Sokkal inkább a hatása.

A zsírtól nem lehet elszállni. A cukortól igen. A lecsökkenő vérzsír szint nem okoz hisztériát, majd ájulást. A vércukorszint-esés igen. Ebben a hintában tart minket a cukor.

Miért akarunk beülni a hintába? Miért tűrjük, hogy belső egyensúlyunk a vércukorszinttel együtt folyamatosan boruljon?

A félelem késztet erre. Egy speciális félelem: a félelemtől való félelem.

Abban a kétmillió évben, amikor hordában éltünk, nem tanultunk meg egyedül félni. Még egyedül lenni sem. A mai hordák azt gondolják a sátrába magányosan bezárkózó antropológusról, varázslatot hajt végre. Képtelenek megérteni, hogy egyedül akar lenni.

Abban a pár evolúciós másodpercben, amiben magányosak vagyunk, kapkodunk, nem tudjuk, mit is tegyünk a ránk törő félelemmel.

A vércukorszint külső forrásból való megemelése hatékony módnak tűnik: azt az érzést kelti, tettre készek vagyunk, mozgósított, éber állapotba kerültünk. Csakhogy a szervezetünk egyéb paraméterei a nyugalmi állapotnak felelnek meg.

A saját mélységeinkből előkotort cukor egy konstellációban, rendszer-szintű összefüggésben hat. Ha kívülről emeljük a szintet, belső egyensúlyunk felborul, a puska fordítva sül el: magatehetetlenekké válunk. És amikor nagyon kellenék magunknak, az igazi veszélyhelyzetekben a tettrekészség helyett egyre inkább azt a bénult érzést éljük meg, amit a laboregér, amikor Sziszi méteres teste egyszerre mindenütt ott van körülötte.

Még él a generáció, amely gyerekkorában együtt félt Jancsival és Juliskával, még ott él emlékeinkben a halál, amit a körtemuzsika hordoz. Ezek a mesék a rettegés vakcinái, melyek egészséges félelemre készítenek fel. Megmutatják a hatékony közös cselekvés erejét.

Az édes világban, a pelyhekkel és cukros szeletekkel egymást kölcsönösen tematizáló mesékben csodaszer lesz úrrá a rettegésen. Varázslatos főzet, mágikus cseppek. Egyre inkább háttérbe szorul hatékony közös cselekvés ereje, ha megvan, akkor is cukros bogyóktól származik.

Ha képernyő-, vagy drogfüggő gyereket hoznak hozzánk, azzal kezdjük, tessék neki jobbat adni. Élményt.

Önmagában a cukorral is hiába küzdünk. Csak úgy lehetünk eredményesek, ha képesek vagyunk helyette mást kínálni.

A közösségben megélt félelem élményét. A hatékony közös cselekvés élményét. A felülkerekedést.

Édes élmény. Belülről növeli a vércukorszintet.

A németek aznap kétszer is úgy gondoltak rám, mint egy természetadta közösség tagjára, nem csak mint egyénre.

1. A Waldorf iskolában Péter osztályát kellett takarítani. Még karácsony előtt kérdezték, mikor érünk rá. Megjelöltünk két időpontot, délutánokat, a két ünnep között. Erre a szervező felírt a tegnap délelőtti időpontra. Mint Baktay család. Két másik szülőtárssal egy egész osztály nagytakarítására. Miklós helyett egy egész család, csütörtök délután helyett hétfő reggel. A természetadta közösség egy természet adta tagjaként kezelt. Azért német, mert a Waldorf német import, éppen úgy, mint a „rendes” porosz iskolák.

Mi azért lettünk a Waldorf közösség tagjai (ami több, mint Waldorf iskolába adni a gyereket), mert a gyerek viselkedési mintáit a felnőttek viselkedése alapján nagyon lassan alakítja ki, mert a felnőtt világ távoli, ő pedig a jelenben él. A szavak minimális hatással vannak (ha a felnőtt vizet prédikál, de bort iszik, a gyermek is bort iszik). A büntetés, vagy a jutalom, amit valamilyen nevelési cél érdekében kilátásba helyezünk, a jelen, a nevelési cél pedig a jövő. A gyermek tehát azon van, hogy a jutalmat azonnal megszerezze, bármi úton. A büntetéstől való szorongása pedig csökkenti teljesítményét.

2. elfelejtettem, de majd eszembe jut. Ez is körmönfont…
 
 

– Anya, láttad a sütit, hogy hogyan meg van zabálva? – kérdezte Lili Kamilla nap estéjén, amikor először készítettünk Kamilla süteményt. Azóta csak néhány nap telt el (igaz, Új Esztendő kezdődött), de a család megevett további két tepsivel.

Miklós szerint ez az „Év Süteménye”. És ezt tegnapelőtt mondta, úgyhogy a díj mára biztosan és véglegesen oda van ítélve! Idén mindkét gyerek ilyet szeretne vinni a szülinapján az iskolába – és ez is eljön hamarosan.

De kezdem a kezdeteknél!

Az úgy volt, hogy Kamilla nap délelőttjén a kedvenc kávézónkban, ahol többnyire vizet vagy frissen facsart narancslevet kortyolgatunk, néha pedig mézes gyümölcsteát rendelünk, Lili meglátta a Marlenka sütemény plakátját.

Előbb felcsillant a szeme (mert régen nagyon szerette ezt a diós-mézes finomságot), majd elsötétült az arca (mert most már csak olyan sütiket eszik szívesen, amikből garantáltan kimarad a liszt és a cukor).

– Anya, tudsz olyan Marlenkát sütni, amiben nincsen cukor és liszt? – kérdezte reménykedve.

Hamar elszaladtunk Márk zöldségeshez, vettünk fél kiló diót, aztán spuri haza! A kamrában szerencsére volt sok szép saját tojás, került illatos akác méz és finom friss vaj is jócskán.

A sütőt 150 fokra kapcsoltam, hadd nőjön a hő odabent, amíg elkészül a süti massza, 20 deka vajat meg fölé raktam egy kis tálkában, hadd lágyuljon el legalább úgy, ahogy én Lili vágyakozó pillantásától.

A tojásokat szétválasztottam, a sárgájákat félretettem, a fehérjéket egyenesen a habverőbe. Amíg a robotgép egy kis mézzel habosra verte a tucat tojás fehérjét, gyorsan megdaráltam a diót. A negyedét félretettem a krémbe és díszíteni, a többit óvatosan beleforgattam a tojáshabba. Ezzel kész is volt a „tészta”. A diós habot elterítettem a nagy tepsiben egy sütőpapíron: irány a sütő! A konyhai órát 20 percre programoztam.

Ez az óra nekem nagyon fontos segítség, mert akár négy öt perc alatt is képesek egészen messzire kalandozni a gondolataim, amitől az ételeim fele a kukában, másik fele a tyúkudvarban végezné. Így viszont sokkal jobb a fogyaszthatósági arány, mert az óra csipogását még két emelettel feljebb is meghallom. Amikor mégse, akkor Miklós vagy valamelyik gyerek szól, hogy a konyhai óra szól.

A vaj habosítása előtt öblítettem egyet a habos tálon, és már eresztettem is neki a robotgépet. Milyen jó ez így! Emlékszem, mennyire kézfájdító volt negyedikben a gyakorlati foglalkozáson kézzel habosra kavarni egy egész tortára való vajat!

Amíg a gép dolgozott, a kézi habverővel én a tucat sárgájának estem neki. Ehhez két tojásonként kell egy teáskanál méz kell, de bele lehet tenni csak úgy „gondolom szerint” is. A lényeg, hogy ez a süti nagyon laktató, tehát felesleges túlédesíteni.

Amire a sárgáják egészen fehérek és könnyű habosak lesznek, addigra nagyjából elkészül a vaj is. A kettőt kézzel vagy alacsony fokozaton jó összevegyíteni, különben a két, külön-külön gyönyörű habból egy használhatatlanul folyós löttyöt kapunk – pedig valójában finom könnyű krémre vágyunk. A darált dióból néhány kanál elég lesz a süti megszórására, a többi mind mehet bele a krémbe. Ettől izgalmas lesz az íze és az állaga, és egészen más jelleget kap, mint az amúgy eléggé hasonló jó öreg Baktay-torta krémje.

Ha kisült és kihűlt a süti-lap, felezd el kétszer. Így négy egyforma lapot kapsz, ezek közé rétegezd a diós krémet úgy beosztva, hogy a sütit tetejére is maradjon. Ha kész az összeállítás, hints darált diót a sütit tetejére és oldalára.

Nálunk Lili néhány szem diót is szívesen a tetejére biggyeszt, de ezt Péter szerint nyugodtan el lehetne hagyni.

Nekünk terítéssel együtt negyven perc kellett és már ettük is a csodás Kamilla sütiket. Mézes kamilla teát ittunk hozzá (mi mást?), aztán a maradékot betettük a hűtőbe. Amikor a diós-vajas krém megszilárdul, sokkal szebb szeleteket lehet vágni belőle, ezért az első kóstolásnál inkább csak annyit szeljetek, amit egy ültő helyetekben megesztek.

Vigyázat, nagyon finom!. Figyeld csak meg, fél nap múlva hogyan „meg lesz zabálva”.

U. i. 1: A kényelmesek kedvéért még egyszer a hozzávalók:

– fél kiló darált dió

– 12 tojás

– 20 dkg vaj

– 3-5 evőkanál méz

U. i. 2: Azért neveztük el Kamilla sütinek, mert Kamilla napon készült először. De ezt már biztosan kitaláltad :-))

TÖRTÉNETEK AZ ÉLETBŐL – Miként látják, akik nézik?

Az alacsony kis barna megint mellé nyomult. Úgy törleszkedik a könyökéhez, annyira bele van feledkezve a csábításba, hogy észre sem veszi, a hosszú combú vörös milyen hosszú pillantásokat vált a Férfivel.

Úgy tesz, mintha a paradicsom szeletelés fortélyait szeretné feltétlenül látni, de nagyra nyílt orrcimpáiból és szélesen táguló mellkasából világos, valójában mire meg ki a játék. Szinte issza magába a Férfi illatát.

A hosszú combú vörös ehhez képes kifejezetten visszafogott. Vagy csak a stratégiája nagyon más. Mosolytalanul, szinte rezzenetlen arccal állja a Férfi tekintetét. Tisztára mint egy pókerjátékos. Figyel, kivár, türelmesen tájékozódik, alaposan mérlegel. Amikor van, tartja a szemkontaktust, de amint a Férfi figyelme máshová szökken, szkennelésre vált: ing, karóra, öv, cipő. Látni vélem, ahogy fejben összead. Mondjuk rajta is akad számolni való: a többi nő együttvéve visel annyit, mint a vörös egyedül.

Mire a Férfi továbblép a másik konyhaszigethez, már a szemüveges szöszi is epekedik. Egyelőre óvatos. Vagy inkább bizonytalan? Távolról küldi a hálás mosolyokat, ha kap néha egy-egy figyelem-morzsát. Pindur kis szöszke, valami ügyvédi irodából eshetett ide. Az ingje mellrészének gomblyukain látszik, hogy reggel óta rajta van. A szoknyája is alaposan összegyűrődött hátul. Nyilván késve engedte el a főnök. Ha számított volna rá, hogy munkából kell jönnie, biztosan tett volna csere-ruhát, olyan igyekvő, olyan nagyra fejlett benne a megfelelni vágyás.

Remek dolog ez a főző-randi. Tömérdek látnivaló, hangok, illatok, ízek. Annyiféle pillantás, annyi finom gesztus, olyan sok sikamlós mondat között cikázik a figyelmem, hogy nem is értem, miért csak most jöttünk el.

Érzem, ahogy bennem is táplálódik a szenvedély, ahogy nő a vágy a Férfi érintésére.

Sosem láttam még Őt így, lubickolva a nők epekedésében. Tudom: látja, hogy látom, ezért duplán is fürdik a figyelmükben. Ott van a háta ívén, a válla vonalán, a keze meglassult mozdulataiban a nézésem nyoma.

Sosem voltam még ilyen titokban ennyire büszke rá, hogy tudom, ki Ő. Tudom, a Férfi hová megy haza, tudom milyen ágyban és milyen színű párnán fekszik.

Melengetem és őrzöm magamban a titkomat.
És alig várom, hogy otthon, az ágyban összesimulva, fejünket a párnán nyugtatva végre végigbeszéljük az élményeinket…

SZÖRP RICE – Meglepetések helyett

Péter még mindig ébren van.

Pedig már elmúlt negyed tíz.

Pedig már háromnegyed órája lefeküdt.

Már megint nem alszik. Az új telefonnal matat valamit.

Talán meg kellett volna néznem alaposabban, milyen programok vannak rajta, amitől így elkaphatja a szenvedély. Hiába álmos, mégis a képernyőt nyomkodja. Úgy aztán meg tényleg ki tud aludni, ha közben képernyőt nyomkod?

Nagy elszántsággal lépek oda hozzá. Azzal a szilárd és megingathatatlan elhatározással, hogy bármit csinál is, most aztán már elkérem tőle a telefont és alvás.

Épp veszem a beszédlevegőt, épp nyitom a szám, amikor felpillant és odafordítja felém a képernyőt:

– Nézd, anya!

A telefonon a jegyzettömb van megnyitva. Rajta a következő szöveg:

A madár repül – úszik a hal –
mindennek oka van,
s mindennek rendje van.

Az élet egy nagy kerék,
forog s forog, soha meg nem áll.
Minden s mindenki tudja,
tudja, mi a dolga.

A madár repül – úszik a hal.

– Ez nagyon jó – mondom kissé elbizonytalanodva. – Honnan van?

– Most írtam – feleli ásítva, és a takarót magára húzva hozzáteszi:

– Felteheted a blogra, ha akarod.

Hát persze, hogy akarom!

NAPOS OLDAL– fények és remények egyérzelműen

Tizennégy éves koromban volt a kezemben először furulya. Abban az órában és azon a helyen tizenöt másik lány is fogta a saját furulyáját. Azért voltunk „csak” tizenhatan, mert az osztály másik tizenhét tagja odaát a rajzteremben éppen a tussal ismerkedett.

Az ének-terem falszomszédságában így is kunkorira röhögték magukat a biológia órán ülő gimnazisták – mind a harmincnégyen. Ugyanis mi tizenhatan, az énektanár irányításával, egyszerre fújtuk vadonatúj C szoprán furulyánkat – és bizony igencsak sokféle hang sikeredett elő belőlük!

Péter fiunk hét évesen kapta meg az első furulyáját. Egy gyönyörű, körtefából készült pentaton csodát. Olyan izgalommal vettem a kezembe, olyan örömmel próbálgattam, milyen hangokat tudok előcsalogatni belőle, mint egy gyerek!

Két évvel később, amikor Zsolt levele megérkezett, éppen azzal gondolattal próbáltam megbarátkozni, hogy a furulyát januárban továbbadjuk – helyet csinálva az új hangszernek padban s lélekben. Azon bánkódtam, mi kerül majd az én szívemben a körtefa-csoda helyére?

Megnyitottam Zsolt levelét. Az állt benne: november második hétvégéjén az iskola fafaragó termében lírát készítünk az elsős gyerekeknek – ez lesz az első hangszerük, s az adventben már el is kezdenek játszani rajta.

Lili és egy líra! Már a gondolattól is elmosolyodtam.

Szombaton reggel gondosan kiválasztottuk, melyik cseresznyefa-szelet mentén csalogassa elő Lili leendő dallamait, aztán ősasszony módjára bunkót, modern anyuka módjára vésőt ragadtam, a cseresznyefa-szeletet beszorítottam a satupadba és nekiláttam faragni. A gyerekek egy darabig áramlottak, aztán lassan elunták, elmentek, engem pedig elkapott a szenvedély.

Faragtam és faragtam még, aztán meg már reszeltem is. Szépen formálódott a cseresznyefa, egyre jobban esett kézbe venni, egyre finomabb érzés volt végigsimítani kerekedő-gömbölyödő ívein. Éppen csiszolni kezdtem, de Zsolt finoman jelezte: elmúlt öt óra, zárná a termet, holnap reggel találkozunk.

Amikor beléptem a kapun, s megláttam az aludni tért tyúkokat és a sétáért epekedő két kutyát, akkor döbbentem rá, hogy nyolc órát töltöttem a satupad mellett állva Lili lírájába feledkezve…

Most, amikor izgalommal és érintésre vágyakozva várom, hogy megérkezzen a felhúrozott hangszer, aminek cseresznyefa testét még egy teljes napon át csiszoltam egyre finomabb vásznakkal, érzem: Lili lírája máris jelentős helyet tölt ki a szívemben.

Miklóssal pedig arra jutottunk: érzelmi okokra hivatkozva Péter furulyáját is megtartjuk. Megkérjük Juditot. Ha elég szépen kérjük, biztosan beleegyezik.

A fotót barátunk, Laci készítette. Eredeti méretben megnézheted itt.

SZÖRP RICE – Meglepetések helyett

– Szerintetek ez a cica fiú vagy lány? – kérdezi Péter a konyhaajtóban állva, karjában a Lilitől kapott cicával a hozzánk érkezőket.

Kevesen tudnak a kérdésére figyelni.

A válaszba belegondolni még kevesebben.

Legtöbben azzal vannak elfoglalva, le kell-e venni a cipőt (maradhat, cipős ház vagyunk), hova kell tenni a kabátot (a nappaliban vagy a színes szobában levő fogasra, legyen csak ott, ahol beszélgetünk), elmehetnek-e vécére, mert hosszú volt az út (el, a fürdő feliratú helyiség az előszobából nyílik, villanykapcsoló kívül jobbra az ajtó mellett).

Pedig Péter hajlandó kétszer-háromszor is elismételni a kérdést. Arcán enyhe mosoly. Bizakodik. Szereti, ha a vendégeink gyors észjárásúak, még jobban örül, ha van humorérzékük.

Szeptemberben még csak az iskolában hallott viccekkel mosolyogtatott meg bennünket ebédre hazatérve. Mostanra oda jutottunk, hogy saját vicceket talál ki.

Ez is ilyen Péter saját vicce.

Biztos örülne, ha kitalálnátok, a cicája fiú-e vagy lány?

Legyetek szívesek találjátok ki, s írjátok meg!

Köszi!

NAPOS OLDAL

–  Anya, elmondjam neked a fohászt, amit reggel szoktunk Zsolttal az iskolában? – ült fel az ágyban ma reggel fél hatkor Lili.

–  Igen, mondd – mosolyodtam el a sötétben.

Felragyog a nyájas Nap
Ő világít egész nap.
Lélek, szellem, hatalom
Mozdítja lábam, s karom.

A napfényben, Istenem,
Ember erőm tisztelem,
Melyet a te jóságod
A lelkembe beoltott,

Hogy lehessek dolgos,
Tudni vágyó, szorgos.
Fény és erő Tőled ered,
Szeretet és hála Neked.

 Jó volt így ébredni:-)

Nektek is szép napot!

Szombati iskolai bazárunk programját elolvashatjátok itt.

A helyszín térképe pedig ez:

Ha nagyítva van rá szükségetek, innen letölthető.

Viszontlátásra 26.-án!

TÖRTÉNETEK AZ ÉTELBŐL – Étel-képek a világunkból

A címben szereplő kérdést Péter fiunk osztálytársai teszik fel iskolanapokon tíz óra tájban.

Akkor van ugyanis a tízórai szünet az iskolában.

Péter azért éppen tíz órakor, a tízórai szünetben veszi elő kis dobozkájából a tízóraiját, mert olyankor uzsonnáznak a harmadikosok.

Judit néni következetes ebben.

Péter meg abban, hogy a friss gyümölcs és a gyümölcstea mellé rácsos kenyérből készített szendvicset kér vajjal, szalámival és sajttal.

Én meg abban, hogy a már emlegetett reggeli pudling (ígérem, ezt is megírom majd:-)) maradványaként gyűlő tojásfehérjékből jó kemény habot verek, finoman hozzákeverek fehérjénként egy púpos evőkanál őrölt mandulát, egy csipet sót, és a kivajazott gofrisütőben szép türelmesen megsütöm a tízórai alapjául szolgáló rácsos kenyereket.

Egy kedves anyuka, E. ugrik be reggel, maga is többgyerekes. A konyhaasztalnál üldögélve döbbenten mered becsiszolódott mozdulataimra, majd elgondolkozva megjegyezi:

– Nekem nem volna időm ilyesmire reggelente.

Mivel E. kedves anyuka és jó ember, s mivel az embereknek igencsak közel van az identitásukhoz mindaz, amit megesznek és –isznak (Orsink fejcsóválva mosolyogva csak annyit szokott erre mondani: „azok vagyunk, amit eszünk”), ezért csak annyit felelek:

– Hát igen, tényleg sok idő kell hozzá… – majd átterelem a szót egy egészen más, sokkal semlegesebb témára, olyasmire, mint például az időjárás.

A szórványos reptéri ködök és a nulla körüli hőmérsékleti értékek azért lettek különösen fontosak, mert a legutóbb, amikor E. kisgyereke nálunk délutánozott, negyed órán keresztül torka szakadtából üvöltött, kocsis módjára szitkozódva. A nagyobbik testvére szerint azért, mert nem sikerült neki úgy megcsinálni valamit, ahogy szerette volna. A nagy teljes nyugalommal szemlélte a kicsit. Látszott, megszokta már a műsort.

Szerintem azért üvöltött a kicsi, mert pocsékul érezte magát. Fizikailag (fiziológiásan) volt rosszul. Csak éppen nem tudta megfogalmazni. Nincsenek rá szavai. Az ilyenféle érzésekre legtöbbünknek nincsenek.

Hamar kiderült, ami a nagy nyugalmát látva már felsejlett: a kicsi naponta többször is rosszul van, amit naponta többször hasonlóan kifejező módon kommunikál. Az is világos lett még ugyanaznap, hogy nemcsak rosszul van, de rosszul is eszik.

Na jó.

A „hagyományos” értelemben persze rendesen eszik. Simán betol mindent, amit a szülők sietségükben elé tesznek. De ahogy a mi asztalunknál turkált és kérdezősködött, abból pontosan látszott, hogy bizony ezek csupa olyasmik, amire kevés idő is elég: fagyasztott pizza, gabonagolyók és párnácskák tejcsivel, nutellás kifli, nesquick kakaó, hagymás-tejfölös chips, pilóta keksz, pattogatott kukorica, kakaós csiga, sült krumpli ketchuppal…

Hát jó. A kevés idő is szempont. Egy a szempontok közül.

Péter azon a kísérleten gondolkozik, hogy az iskolában egy edénybe fél órára beáztat egy szép ropogós kiflit, aztán megkérdezi az osztálytársait, szeretné-e valaki megenni? Amire persze szerinte majd mind azt válaszolják, hogy „pfúj, dehogy” , amire ő majd odakínál nekik egy másik szép ropogós kiflit, amit szintén reggel vett ugyanabban a pékségben, és amikor arra majd mind azt mondják, hogy „nyami, ide vele”, akkor ő jól meg/elmondja nekik, hogy az elsőnek kínált gusztustalan massza egy ugyanilyen kifliből volt…

Igen, alig győzöm lebeszélni erről Pétert.

Mert ő még hiszi, hogy a többi gyerek és a szüleik mind örülnének, ha megtanítaná nekik, amit ő tud, hogy értsék, miért eszi ő azt, amit. Vagy ha nem is mind, de legtöbben.

És közben ott ül E., a kedves anyuka a konyhaasztalunknál, és én a reptéri ködökről és a fűcsomók derességéről beszélgetek vele.  

Mert mi azt tanultuk Miklóssal az elmúlt tizenöt év során, hogy nem felelünk olyan kérdésekre, amiket nem tettek fel nekünk, és nem adunk olyan tanácsokat, amiket nem kértek tőlünk. Egyébiránt meg igyekszünk kerülni a „nem”-eket.

Persze ettől még könnyen lehet, hogy Péternek van igaza. Mert egyre az a szegény kisgyerek jár a fejemben, aki napjában többször üvölt kínjában, és akiről az egész családja azt hiszi, hogy azért „szegény”, mert nehezen bírja a frusztrációt…

November 26.-án, szombaton 10 és 17 óra között adventi bazár lesz az iskolánkban, erre hívunk benneteket sok szeretettel.

Hozzátok el a gyerekeiteket a bábszínházba!

Gyertek és tízóraizzatok nálunk!

Készítsétek velünk a család adventi koszorúját!

Gyertek koncerteket hallgatni!

Süssetek nálunk mézeskalácsot!

Ugorjatok be egy délutáni teázásra!

Készítsünk együtt gyapjúangyalt és famanócskát!

Válogassatok nálunk karácsonyi ajándéknak valót!

Gyertek minél többen!

Remek mulatság lesz ínycsiklandó ízekkel, szemgyönyörködtető díszekkel, fülsimogató hangokkal és csodás illatokkal. Derűs arcok között remek élményeket élhettek meg. Mi ezt már alaposan kifigyeltük, évek során tetemes előzetes tapasztalatot gyűjtöttünk, úgyhogy garanciát vállalunk!

Az iskola címe: 1028 Budapest Kossuth L. u. 15-17.

Zelka, Miklós, Péter és Lili

TÖRTÉNETEK AZ ÉLETBŐL

A fiú

…Szinte nyomozni kell utána. A táskája az előszobában van, tehát hazajött a suliból, evett, mert ugyan a fasírt a hűtőben érintetlen, de az összes sajt eltűnt.

Edzésre mehetett, mert a fregoliról eltűnt a még nyirkos pólója, de Adrival ma biztos nem találkozik, mert akkor elvitte volna a gitárt is. Kilencre talán itthon lesz. 

De az biztos, hogy éhes lesz!

Beszédes kedvében azért sok mindent elmond. A suli mellékes, dobolni jár, mert az a menő, legjobb barátja Janó, Kriszti hülye, kedvence a fokhagymás lángos meg a Quimbi. Ezt az identitást elfogadjuk, már-már úgy érezzük, eligazodunk a világában…

Örülünk, hogy kiderítettünk valamit a Nagy Rejtőzködőről.

Majd kiderül, a dobolás ciki, Krisztinek jó fej a bátyja, és mindig van náluk kolbász a meleg szendvicsen, Janó meg mit akar attól a liba Sáritól. És Adri, hát Adri az olyan izé mostanában…

A lány

…Utána nem kell nyomozni.

Ha zubog a víz, vagy zúg a hajszárító, vagy vihogás hallatszik a konyhából, itthon van. Sőt, itthon vannak, a  legjobb barátnőjével.

Kipróbálnak egy egzotikus  saláta receptet. A fele  belevaló  hiányzik ugyan, néhányról meg sose hallottak, (guava, karambola?) de tesznek bele helyette mást.

És fantasztikus lesz! És megismételhetetlen.  Igaz, a konyhába egy órán keresztül nem léphet be senki, a tenger  mosogatnivaló miatt most már nem is érdemes, de a fürdőszoba eddig szabad volt. Eddig. Mert most oda zárkóztak be. A zajokból ítélve elevenen nyúzzák egymást. Á, csak a gyanta.

Az Oscar díj átvételére alkalmas sminkben bújnak elő, és végre hozzákezdenek a matek házihoz. Ha elakadnak, majd legfeljebb felhívnak valakit. Fel is hívják először egyikük, majd másikuk  Apuját, mert ez a hívás ingyenes, és úgyis azt mondják mind a ketten, hogy kérdezzék meg mástól. És az a hívás már korántsem ingyenes, de most már legális...

Szabó Ágnes írásainak folytatását megtalálod a Camino magazin aktuális (2.) számában. Közvetlenül kamaszokról szóló írása mellett Zelka és Miklós tollából a szokásokról olvashatsz.

TÖRTÉNETEK AZ ÉLETBŐL – Miként látják, akik nézik?

Az ötödiki rettentő-rettegős itt-alvós buli másnapján Lilink kiscicát talált a házunkkal szemközti árokparton.

Behozta, kényeztette, simogatta, etette, itatta, az egerek almából kakiló-helyet készített neki – éppen úgy sürgölődött, mint aki szeretné megtartani a frissen megszeretett csöppséget.

Éjszakára kiengedtük a cicát az emeleti erkélyre. Ott nem járnak a kutyák, és a vadszőlővel befutott fal élén lépkedve könnyedén lejut az udvarra, ha akar.

A cica reggel ott nyávogott a konyhaablakban. Lili behozta, kényeztette, simogatta, etette, itatta, még jobban szerette, mint előző napon.

Éjszakára ismét az erkélyre tereltük, reggel megint ott nyávogott a konyha ablakában, onnan vette kajába Lili. Kicsit odaengedte Péterhez, kicsit már a barátnői is simogathatták délután.

Felsejlett bennünk a gondolat, hogy Lili és a kiscica ugyanazt akarják. Méghozzá nagyon.

Itt ez a  mi kutyás családunk, elmésen-ügyesen ellenálltunk az Ági által kínált kormos kis csöppségnek, remek kreativitással távkezeltük Zsuzsa barátunk kiscica kínálatát, és most ez fél kilónyi szőrös kis jószág megingatja a mi cicátlan magabiztosságunkat?

Mit tegyünk? Hogyan jöjjünk ki ebből jól??

Egerek, nyulak, kutyák, csibék, halak kint és bent – van itt simogatni és nézegetni való bőven. Két éjszaka másutt alvást is igencsak nehezen tudunk már megszervezni, mi okunk volna egy újabb állatkát magunkhoz venni?

Az, ha a békesség macskája lesz. De hogyan?

Lilivel, Péterrel és a cicával leültünk a konyhában.

Amikor Lili szemébe nézve kimondtam, akkor tarthatják meg a macskát, ha Lili Péternek ajándékozza, a szemem sarkából is világosan láttam a Péter szemében megcsillanó felismerést, és a szája sarkánál rezdülő örömöt. Pontosan érezte, mennyit jelenthet számára, ha efféle hatalmat kap.

Lili elpityeredett, majd amúgy mezítláb elindult az utca irányába, mondván:

– Akkor keresek magamnak másik cicát!

Az ajtó felé közeledve meglassultak a léptei. A küszöbön megállt. Karjában a cicával érvelni próbált:

– Ezt a cicát én találtam!

– Igen, tudjuk. Te találtad, te hoztad be. Igazad van, ennek alapján a te cicád lenne. De úgy döntöttünk, csak akkor maradhat nálunk, ha a békesség cicája lesz. Akkor, ha odaajándékozod Péternek, és amikor játszani szeretnél vele, tőle kéred el. Ha kedves vagy Péterrel, oda fogja adni neked.

– Igen, odaadom – bólogatott Péter, majd szelíden hozzátette: – de akkor kedvesnek kell lenned, Lili.

Lili durcás arccal visszaült a székére és szótlanul ölelte, simogatta a kiscicát. Jó harminc másodpercig cikázott a szeme. Látszott, nagyon gondolkodik. Aztán felállt, odament Péterhez,  még mindig szótlanul átnyújtotta neki a macskát, majd szélesen elmosolyodott.

Ennek a széles mosolynak éppen két hete. A kiscicát Péter nevezte el, Lili azon a néven hívja, amit a bátyja adott a cicának, akit ő talált. Napjában többször hallom, amint Lili kedves hangon mondja:

– Péter, kérem szépen a cicát!

A szokásos válasz az lett:

– Jó.

És csak néhányszor hallom:

– Most nem, Lili.

És ezek a „nem”-ek, csak rövid időre érvényesek. Mert Lili szereti a cicát, és kedves Péterhez. Péter pedig jó szívű. És az igazságérzete hatalmasan fejlett.

És ahogy hallom őket, egyre inkább azt gondolom, ezzel a kiscicával bizony megsegített minket a jóisten.  

NAPOS OLDAL– fények és remények egyérzelműen

Miklós úgy szereti, ha Ottilia tűzön forralja a tejet a vendégek kényeztetésére készített cafe latte- és cappuccino-költeményeihez. Időigényesebb, több figyelmet kíván, de abban hiszünk, a ráfordítást meghálálja magát. Kiérződik Otti gondossága, s ez a mi dolgunkban is sokat segít.

Sűrű hetünk volt a héten, sűrű használatban forgott a tejforraló edény. Tegnap estére – amikor Miklós egyik legcsinosabb hölgyvendége is elköszönt – masszív és vastag sötétbarna réteg jelezte az alján a hétvége időszerűségét.

Miközben odafent a nappaliban épp azt a metaforát boncolgattuk, mit lehet és mit szabad tenni, ha egy házasságban „kifut a tej”, odalent a konyhában a tejes edény aljára alaposan odaégett a metaforikusnak aligha nevezhető folyadék. Ez van. A péntek esti utolsó tejforralásnál nehéz már olyan figyelemmel lenni, mint az összes többinél.

Így került a mosogató jobb oldali medencéjébe vízbe áztatva éjszakára, így találtam meg reggel cseppet sem könnyebben kisúrolható állapotban a mi tejforraló edényünket.

Nekifogtam erővel, támadtam hővel, mert ott járt a fejemben Karcsi barátunk tanítása, miszerint egy dolog a mechanikai erő, a másik az idő, a harmadik a hőmérséklet, a negyedik meg a vegyi hatás. Vagy valami hasonló. A lényeg az, hogy ezt a négyet változtatva többféle módon is elérhetjük, hogy valami koszos újra tiszta legyen. Az idő már játszott, önmagában kevésnek bizonyult, forralni is próbáltam rajta egyet, hátha attól felpuhul a sötétbarna réteg, de minek is. Épp a  súrolóerőmet teszteltem, amikor toporgásaim kipróbált-bevált mentora, Miklós, arra fordult vízilabdára menet.

Szerencsére. Küldött is odébb a leégett edénytől.

Ha azt gondolnád, hogy férfierejét akarta fitogtatni, netán rendhagyó bemelegítésre vágyott, akkor félreismered. Nem azért küldött el, hogy ő odaférjen, hanem azért, mert három lépéssel odébb ott volt a bekapcsolt számítógép a megnyitott böngészővel. Arról élveztem azt a jó kis akusztikus hátteret, amint a sky.fm adott a konyhai sürgölődésemhez.

Gugli néne tanácsa: töltsem meg vízzel az edényt, tegyek bele egy evőkanál szódabikarbónát és forraljam néhány percig.

Éppenséggel volt bennem kétely, de mit veszthetek?

Mire odatettem az edényt gázra, épp hívott Miklós, hogy elmarad a vízilabda, jött is róla e-mail tegnap este, de így legalább hoz nekem habverőt a tegnap tönkrement régi helyett, s holnap már újra a kedvem szerint készíthetem a reggeli családi pudlingokat.

Mire visszafordultam a tűzhelyhez, a lassan melegedő víz tetején valami sötét dolog úszott. Meglehetősen gyanúsan nézett ki. Kicsit ijesztő, kicsit gusztustalan - olyasforma izé, amit az ősember is inkább csak bottal piszkált volna.

Óvatosan megmozgattam egy fakanállal: odébb úszott. Kiemeltem a vízből: az edény aljáról levált jókora darab égett tej volt.

További két perc kellett „csodabirkának” , hogy a kikaparhatatlannak tűnő nyomok az edény aljáról mind a víz színére kerüljenek. Az összidő gulgizással, telefonálással együtt kb. öt percet tett ki, de az élmény maga maximum öt másodperc volt.

Ott kezdődött, hogy megpillantottam azt a sötét úszó valamint és akkor tetőzött, amikor rájöttem mi az.

Ebben a néhány másodpercben valami megmozdult bennem, valami változás történt a testemben. A felismerésre, az örömre, az oldódásra valami odabent is átalakult. Olyasmi mozdult, aminek a leírására elégtelenek a szavak. az enyémek legalábbis. 

De ebből az érzésből tudom, hogy a „csodabirka a tejforralóban” igazi ÉLMÉNY, és ennek az öt másodpercnek a fényei, a hangjai, a színei, a mozdulatai véglegesen beégtek a memóriámba, úgy, hogy még egy csodabirka sem tudja többé kiszedni őket.  És azért kellett ezt megírnom, mert az élményt jó megosztani...

Hétfőn pedig jöhetnek a vendégek, hisz a tejforralónk olyan szép, mint új korában!

TÖRTÉNETEK AZ ÉLETBŐL – Miként látják, akik nézik?

A debreceni pszichológia napokra hívtak bennünket előadást tartani a hallgatók.

Gondoltuk, idén az élmény lehetne a téma.

Éppen azon méláztunk, mit is volna fontos ez ügyben me_élni, amikor rájöttünk, milyen sokat számít itt a betű melletti döntés, mennyire erről az egybetűnyi („s”- „g”) különbségről szól mostanában a munkánk – és főleg az életünk.

Az első esetben ülünk a parton, nézünk a vízre és igyekszünk fel/meg/oda/bele-idézni valamit, ami

– korábban talán ott volt (talán nem), de most már biztosan nincsen,

– esetleg ott lehetne, de most épp biztosan nincsen (hiszen a parton ülünk)

– egyszer majd ott lehet valahol valahogy, de addig biztosan nincsen, amíg előbb fel nem emeljük a fenekünket, vissza nem megyünk és bele nem merítkezünk.

Ennyit tesz az „s”.  „S” persze megadja a lehetőséget olyan megfoghatatlan dolgok forgatásának (ott, kinn a parton), mint a minősítés, címkézés, tanulság találás, értékelés, következtetés levonás, ok-feltárás, és így tovább.

Ezek mind olyan nyalánkságok, amiknek biztosan nincs ízük, hisz egyetlen molekulát sem tartalmaznak, mégis mélyen keserű ízt hagyhatnak a szánkban. Mert képesek vagyunk ám ott, kinn a parton, a reflexió kellős közepének csúcsában csücsülve is pocsékul érezni magunkat! Csak épp az érzéshez hiányozni fog az érzés megtestesülése, az izmaink mozdulása, a szívünk erősebb dobbanásának értelme.

Ehhez képest a „g”  (amit kezdek úgy megszeretni, hogy lassan logót rajzolok belőle) maga az élet: íze van, illata, ritmusa, sodrása, színe, hőmérséklete, fénye és érdessége.

Ahogy ültem Miklós mellett az anyósülésen, majdnem pont úgy ült a férfi az útpadkán a felborult mikrobusztól és a szétszóródott áruktól nagyjából tíz méterre. Annyi volt a különbség a testtartásában, hogy ő előre dőlt. Ettől az alkarja a combtöve helyett a térdére támaszkodott. Én jobbra néztem, felé fordítottam a fejem, ő előre meredt, pillantása nem követte a mi mozgásunkat.

A férfit nézve, aki belső moziját vetítette, bennem is elindult a belső mozi. És megláttam mellette, a férfi jobb oldalán egy éppen ilyen angyalt, amint tekintetét a férfin tartva hátulról lassan a bal oldala mellé lép, majd puhán, felkarjával éppen csak súrolva a férfi vállát, mellé telepedik a padkára. A belső mozimban ezután együtt ültek szótlanul: az angyal és tőle jobbra a férfi. Ketten, mindegy hogy meddig. Ketten, szótlanul, időtlenül.

Annyira akartam az „s”-t „g”-re cserélni, mert nekem az élet így van élve.

Egy barátunk azt mondta a betűdilemmámra: megélés nélkül nincs mesélés.

Remélem, igaza van.

A fotót egy másik barátunk, Laci készítette. Eredeti méretben (nem Lacit, a fotóját) megnézheted itt.

NAPOS OLDAL– fények és remények egyérzelműen

Hosszas hallgatás és mérlegelés után

ma, 2011. 11. 11,-én, 11 óra 11 perckor,

abban a pillanatban, amikor Miklós másodperc pontos órájának legkisebb mutatója elérte a 11-est,

felengedünk egy hatalmas piros léggömböt a vitorlázó repülőtérről,

rajta kívánságainkkal, vágyainkkal és egy viccel :-)

Miközben emelkedett, a szél nyugat felé sodorta.

Sokáig követtük az útját az égen, aztán hazajöttünk.

Ezt a két video-t találtuk érdekesnek a témában.

Ez itt egy teljesen más hangulatú, hosszabb is, de érdemes megnézni.

A lufi-eregetést jövőre december 12.-én dél után 12 perccel biztosan megismételjük, mert nagyon nagy élmény volt. De lehet, hogy közben is lesz egy-két alkalom.

Csatlakoznál?

NAPOS OLDAL– fények és remények egyérzelműen

 
– Megvalósítjuk álmait… – betűzi Péter a negyvenharmadik oldalon található felhívást, majd érdeklődve kinyitja a lapok közé applikált kis felhőforma kartont, ami annak az „ingyenes” reklámmagazinnak a közepén lapul, ami a legutóbb vásárolt Nők Lapja közepén lapult, amit ezúttal - nyilván éppen ezért - befóliázva árultak.

– Hogy visz az közelebb az álmomhoz, hogy iPadot, 1 milliós vásárlási utalványt vagy autót nyerek? – kérdezi Péter – Hogy leszek én ezektől könnyebben képregény-rajzoló?

Ketten ülünk a konyhában, így egyedül csodálom Pétert.

Pedig milyen jó volna, ha itt lenne Miklós és ő is hallaná. Milyen jó volna, ha még itt lenne Lili és ő is hallaná. Miklós örvendezne Péter rendszer-gondolkodása és lényeg-látása felett. Lili pedig talán belátná, megérezné, mire is utal a bátyja.

De Lili már elrohant.

– Akkor nem is érdekel – vágta hozzánk még utoljára felbőszülten, sírásra görbült szájjal, mielőtt felviharzott a szobájába.

Az „ingyenes” reklámmagazin tizenötödik oldalán látható piros bőrszoknyára és a hozzá illő piros bőrdzsekire kívánt rá. Az óriásflitteres miniszoknyán való viccelődésünk okán valószínűleg volt némi sejtése, milyen csekély eséllyel tervezgetem, hogy megvegyem neki a felnőtt nőkre való holmikat. Ezért annak a vágyának adott hangot, hogy majd Karácsonyra hozzon neki ilyen szoknyát és dzsekit a Jézuska.

– Szerinted Jézuska majd bemegy a nő ruhaboltba és megveszi neked ezeket?

A válaszként kapott kérdésből érződő irónia már sok volt Lilinek.

Mi lesz így az ő álmával? Azzal, ami épp most, épp az „ingyenes” reklámmagazin csupa-vörös divatoldalának hatására ébredt benne?

Ki törődik most már az ő vágyaival, ha még Jézuskára sem lehet számítani?

A válasz negyed órával később született meg, amikor egymás között megbeszéltük Miklóssal, hogy a délutáni mozi előtt bevisszük Lilinket a Mangoba, és megengedjük, hogy fölpróbálja a szíve-vágya ragyogó-piros bőrcuccokat.

Mert kell néha egy kis kockázatot vállalni az ÉLMÉNY érdekében…

Főleg, ha ingyen beengedünk efféle magazinokat az otthonunkba.

HÁT(TÉR)KÉP – Amit szem előtt vesztünk, de ott van a hátunk mögött

Ezúton valljuk meg mindenkinek, aki ott volt október 4.-én este a Család, párkapcsolat, szülőség című előadásunkon, a Magyar Pszichológiai Társaság „Pszichológiáról mindenkinek” sorozat évadnyitóján, és arra gyanakodott, hogy az elsőként hozzászóló közgazda hölgy „beépített emberünk”:

– Igen, valóban gyakran és szívesen veszünk rá embereket arra, hogy felesleges és értelmetlen dolgokat csináljanak, olyan csínyekben vegyenek részt, amiket a „többiek” értetlenül vagy mosolyogva néznek, olyan szerepekbe bújjanak, amik távol állnak a saját, megszokott viselkedésmódjaitól.

– Igen, többször előfordult már a Miskolci Kamaraszínháztól a Pszinapszis programjáig, hogy valaki mást küldtünk fel a színpadra saját magunk helyett előadást tartani, miközben mi másvalaki szerepébe bújva nyomultunk a mikrofon mögé.

– Igen, az ismerőseink közül sokaknak küldünk meghívót október negyedikére, sőt, arra is buzdítottuk őket, hogy kérdéseikkel gazdagítsák az előadást (Nekik szívből köszönjük az építő, elgondolkodtató és bevilágító hozzászólásokat és kérdéseket!).

– Sajnos azonban a közgazda hölgy nem volt beépített emberünk**. Ennek ellenére ezúton is köszönjük a mosolygó arcokat és a hozzászólását követő tapsot! Ígérjük, a továbbiakban az előadásainkon gondoskodni fogunk róla, hogy a kérdést feltevők között mindig legyen legalább egy ilyen színvonalú csínykedő.

**Ugyanez igaz, a szeretet témában berzenkedő férfiemberre:-))

NAPOS OLDAL– fények és remények egyérzelműen

A tyúkoktól, nyulaktól azt tanultuk, ügyesen megtalálják, amit ehetnének. A kutyák táplálása tökéletesen emberi. Azaz embertelen. Állati hulladékból készült tápjukba ízfokozót tesznek, így függővé válnak.

Persze, így is a maradékunkon él a kutya, csak azt a maradékot még a csirkegyárban félreteszik neki. Például a zsírzóját, a sárga csizmáját, a felső csőrét, a nyelvéről lehúzott pogánybőrt és persze a belét.

Kiskutyánkra azt mondjuk, pumi, mert a korzón gáz a korcs kölyök. Most a menhelyről kivett öreg, beteg korcs a menő, ha még tud lépni. Egyszerre hozza meg a jótét érzését és a rövid távú elköteleződés szingli trendiségét.

Mi komolyan gondoljuk Bátorral, évtizedeket szeretnénk vele tölteni. Úgyhogy nevelgetjük. Mi, szülők, könnyen boldogulunk vele. A gyerekeknek nehéz. Lilink például az ovisok évődését játssza vele.

Hagyja felugrálni, engedi, hogy harapdálja, aztán egyszer csak fájni kezd, akkor visít. Közbelépnénk, csak hát az ovisoknál a háttérben maradnánk. Dilemma. Mi tudjuk, Bátor le fogja nyomni Lilit.

Egy kedves barátunk mesélte, ha tehette, már a ház kapujában levette a harisnyát, mert saját kutyája letépte volna. Egy ismerősöm egyszer megkért, verjem le a felugráló kutyáját. Egy pumit. Hárítottam.

A jó példát talán Galiba kutyánk adja. Először depressziós lett Bátortól. Elvonult a kert legtávolabbi sarkába, ott búslakodott, mint Füles. Ha hívtuk, nagy kelletlenül cammogott elő. Igyekeztünk hozzá is kedvesnek lenni.

Aztán rá kellett jönnünk: egyértelművé kell tennünk, ki a főnök. Mellé álltunk Bátorral szemben. Majd megszakadt a szívünk a tündéri kis kölyökért. És láss csodát: Galiba elkezdte megvédeni a helyét, ételét, helyzetét.

A két gyermekes családmodell nagy nehézsége, hogy megpróbálunk igazságosak lenni a testvérekhez és egyformán bánni velük. Ahol több gyerek van, ott már eszünkbe sem jut ilyesmi.

A két gyermekes családmodell uralkodó. Van-e más megoldás két testvér kibékítésére, mint hogy csinálunk egy harmadikat? Elég merész ötletnek tűnik, hogy a nagyobb mellé álljunk a kicsivel szemben.

Pedig, ha meggondoljuk, a kicsi gyerek természete szerint kegyetlen. Ráadásul gátlástalan, mert még nem épültek ki nála a viselkedési normák. Ha pedig hatalmat kap, az zavarba hozza és képtelen helyesen élni vele.

Csak hát olyan aranyos a mi kis Bátor kutyánk… a kedves bikfic ugrándozása, a harca a papucsokkal és a lengő gatyaszárakkal… a hálás hempergése a simogató kéz alatt… bátor kiállása a korzón a nagyokkal szemben… Cuki…

A megoldást magunkban kell keresni. Valóban azért kellett nekünk Bátor, mert besurranó tolvajok jártak nálunk, ellopták a telefonjainkat, és az iratainkat?

Meglehet: kicsit hoztunk a házhoz, megoldani a kettőkék civódását?

Lilink gyakran lépdel kihívóan Bátor előtt finom falatokkal a kezében. Most úgy tűnik, mégis jobb, ha hagyjuk megküzdeni őket. A Galiba-modell és a szétszaggatott harisnyák ellenére. Majd szólunk, ha másképp látjuk.

Egy biztos: Bátort nyugodt evésre neveljük. Galibát távol tartva biztosítjuk neki, hogy a csirkenyakát és a többi finomságot zavartalanul falhassa. Így majd csöves csontot is adhatunk neki.