NAPOS OLDAL– fények és remények egyérzelműen
Péter fintorog.
– Nem ízlik – mondja.
– Mit szeretnél másképp benne? – kérdezem.
– Csípi a számat.
– Kókusz van benne, mandula, méz és aszalt szilva.
– Nem szeretem a szilvát. Tudnál olyat csinálni, amiben nincsen?
Nálam a labda. Ügyesen átpasszolta. Bár Miklós a labdajátékos, adogatni Péter is remekül tud. Tényleg.
Sárgabarackot áztatok, darálom a mandulát, a kókuszt, készül az új massza, berreg a gép, jár az agyam.
– Ezt majd tegyük el – hajol a fülemhez Miklós – és akkor kóstoltassuk meg vele, amikor jól megéhezett. Mondjuk a reptéren.
Remek ötlet. Elteszem, ahogy a sárgabarackos golyócskákat is dobozolni kezdem.
Közben nekem is jön egy megoldás szikra, egy emlék. Valahányszor együtt gyúrunk, sütünk, sodrunk, formázunk a gyerekekkel, mindig jó étvággyal eszik az elkészült ételt. Az élmény kóstolják olyankor, a kekszekben a lapítás és kiszúrás mozdulatát harapják, a golyócskákban a kanyarítás lendületét kapják be, a krémekben a keverés ívét ízlelik.
Talán ezért esik jobban, a bontani való mogyoró, a köpeszteni való pisztácia.
– Tényleg – gondolom félhangosan. – Mostanában a fekete magokkal teli, matatni való görögdinnye dívik, s a sajtból kiskéssel szalonnázás, amikor maguk kanyarítanak minden egyes falatot!
Miközben a dobozolt golyókat a hűtőbe rakom, megszületik bennem az elszánás:
Legközelebb több időt szánok, s velük készítem az ételüket. Vagy – ami még jobb – hagyom, hogy maguk csinálják...
A kajszis golyócskákat így készítem: egy pohárnyi áztatott, lehéjazott, szárított mandulát és ugyanennyi kókuszreszeléket aprítógéppel ledarálok, belehajigálok 10 dkg áztatott, lecsepegtetett sárgabarackot, csurgatok hozzá két evőkanál mézet és az aprítóval tovább keverem. A masszából kézzel diónyi golyókat formázok, a golyócskákat kókuszreszelékbe forgatom. |
