A Berecz Andrással közös est jegyén tévesen írtuk a Klebelsberg nevet. Zelka írta el. Klebersbergnek. Soma barátunk hívta fel rá a figyelmet: így sikérhegyről van szó, ami szintén elírás, mert nekem sikerhegy a Berecz Andrással közös est.

Az igazi kérdés, hogyan lehetett, hogy én jól írtam, amikor Zelka ezerszer biztosabb helyesíró?

A válasz azzal kezdődik, hogy az est bevételével főleg a disz-eken szeretnénk segíteni. A magam diszgráfiáját akkor kezdtem sejteni, amikor egy Erika táskaírógépen írtam a disszertációmat, és egy gépelt oldalhoz egy doboz betűjavítót használtam el. A tanítóm már elsőben felismerte volna, ha akkor tudják, mi a disz. Ám akkor csak DIFSZ volt, meg KISZ.

A szövegszerkesztő számomra áldás. Eszembe sem jut egy olyan bonyolult és kusza betűhalmazt leírni, mint Klebelsberg. Kopizom. Bármit kopizok, ami hosszabb egy szótagnál. Az automatikus helyesírás javítóban legalább ötszáz rövidítést őrzök. Számomra a közös szó egy k és egy x egymás után. Ezért így írom, mert a káixkszre az jön ki: közös. A közös identitás egyszerűen kiksz.

Még érdekesebb, ahogy a diszlexiámmal küzdök. Mindig is azt szerettem, ha elmesélnek nekem dolgokat. Szüleim felolvastak, az iskolában Gyuri barátom mesélte olvasmányait vagy a filmeket, amiket megnézett. Az újságírás számomra a rádiózás. Ha meglátok egy hivatalos iratot, azonnal Zelka kezébe nyomom.

Érdekes módon a diszlexia abban a sajátos gondolkodásmódban segített, amit rendszerszemléletnek nevezek. Míg az olvasás a lineáris, monokauzális gondolkodást, egy gondolati fonal követését segíti, addig a hallgatás vagy olvasás közben kalandozó figyelmem inkább képekhez segít.

És íme, itt áll össze egy kis rendszer: Berecz Andrással mesélek, mert így küzdök a diszlexiámmal és így segítek a diszlexiásokon.

Marad még persze az IQ kérdése. Hogy lehetek ilyen alacsony IQ-val mégis olyan sikeres, hogy blogot írok, Berecz Andrással lépek fel? Kiszerveztem az intelligenciát. Zelkával közösen éppen átlagos az IQ összegosztatszorozatunk. Vagy ilyesmi.