TÖRTÉNETEK AZ ÉLETBŐL – Miként látják, akik nézik?
Ha vidéki rokonok jönnek, bizony néha mulatunk a sok ölelésen, váll lappogatáson, puszilgatáson. Olyan emberek érkeznek, akik szívesen kerülnek közel egymáshoz. Pedig amúgy jobban távolságot tartanak, jóval nagyobb az életterük.
A nagyváros lakói úgy védekeznek a nagyobb népsűrűség ellen, hogy jobban óvják személyes terüket. Lakásukba nehezebben engednek be bárkit is, közterületen pedig mintha láthatatlan burok venné körül őket. Alig több egy karnyújtásnyinál, de ha valaki azon belülre akart kerülni, akkor vagy engedélyt kell rá kérnie, vagy valami komoly okot felmutatnia. Amúgy agresszió a túlzott közelség.
A nagyvárosban azért sokkal hosszabbak a sorok, mert a sorban állók távolabb maradnak egymástól. Ha pedig a tömött buszon közelebb kényszerülnek egymáshoz, mint burkuk engedné, bizony zaklatottá válnak.
Csak hasonlat ugyan a burok, de mégis úgy viselkedik, mintha valóban levegővel töltött ballon lenne: ahol összenyomják, ott taszítani kezd.
Mondhatnánk: ezt szoktuk meg. Így is van. Csak arra ügyeljünk, hogy otthon, belépve az ajtón, hagyjuk a fogason láthatatlan burkunkat. Mert nagyon fontos az érintés. Még egy kisállat rendszeres simogatása is kimutathatóan meghosszabbítja a magányos emberek életét. Mennyivel többet ér ennél az emberi érintés.
Tanuljunk a jó kedélyű vidéki rokonoktól. Emlékezzünk arra, hogy minden városi család vidéki származású!
