ÉLMÉNY-TÚRA – Utazz székben ülve (is)
Jó okkal használják büntetés gyanánt a bezárást, a fogva tartást, a személyes tárgyaktól, ruházattól való megfosztást. Azon túl, hogy a szabad mozgás és a kapcsolattartási lehetőségek korlátozódnak ezzel, az önazonosság érzés is csorbul, az identitás is sérül. A hiány viszont az egyik legerősebb jelenlét. Fájdalmasan és sajgón, de világosan jelzi a fontos dolgokat…
Nehéz helyzetbe hívlak, kellemetlen lesz az élmény – legalábbis az eleje –, de annál nagyobb a nyeresége.
Képzeld el, ott ülsz a rovátkás fal túloldalán, ugyanolyan ruhában, ugyanúgy kucogorva, mint a képen látható férfi. Melletted is kopott a fal. Nyirkos minden, érezni a málladozó nedves vakolatot, és még más kellemetlen szagokat.
Már ott vagy.
Hűvös a levegő. Itt folyton dideregni kell, de már ahhoz sincs erőd. Kint sem süt a nap. Amolyan véget nem érő sűrű cseppekben esik, mintha sohasem akarná abbahagyni. Felállhatnál valamire, hogy kinézz az ablakon, de minek. Odakint is csak ugyanazt a szürkeséget látnád, ugyanazt a párás hűvösséget éreznéd. Talán némi frissesség elérne, de már megszokta az orrod a szagot. Tudod, hogy van, de alig érzed.
Csak ülsz, a térdedet átölelve, szótlanul, amikor hallod, hogy a jobb oldaladról léptek közelednek. Kulcs zörög. Megcsikordul egy ajtó zsanérja. Nyílik, dörrenve visszacsukódik. Az eddig üres szomszéd cellába rabot hoztak. Hallod az őr távolodó lépteit. Majd újra a csöndet.
Átkopogsz a falon. Tompán, de jók kivehetően hallatszik, ahogy a mutató és középső ujjad percei a kőhöz ütődnek. Kicsit vársz. A szomszéd visszakopog. Ugyanannyit és ugyanolyan ritmusban, mint te tetted. Kis szünet után még négy kopogás hallatszik, egy hosszabb, két rövid és megint egy hosszabb: tá-ti-ti-tá. Visszakopogod a ritmust, majd újat kezdesz. Ő válaszol.
– Ki vagy? – kérdezed.
– Zelka – válaszolom. – Neked mi a neved?
Megmondod. Furcsa kimondani. Régen kérdezték tőled.
Megismétlem. Még furcsább. Valaki itt a neveden szólít?! Hogy hiányzott! Milyen jó hallani.
Beszélgetni kezdünk.
– Nem fognak kiengedni innen – mondod.
– Tudom – felelem. –Mióta vagy itt?
– Nem tudom – válaszolod. – Az elején számoltam a napokat, de már jó ideje abbahagytam.
– Kezded feladni…
– Azt hiszem – mondod.
– Mondd, mi az a hét dolog, ami legjobban hiányzik? – kérdezem.
Egy kis csönd támad, míg megtalálod a választ. Előbb kettőt mondasz egymás után. Aztán még egyet. Majd a negyedik is eszedbe jut. Hallom, tódulnak az emlékeid, érzem, sorjáznak benned az élmények, az arcok, az érzelmek. Mintha egy gát szakadt volna át: árad belőled mi minden fontos neked. Jönnek vágyak, megvalósult álmok és beteljesülni valók.
Hallom a hangodat a fal mögül.
Te is hallod magad?
Látod, mi az, amire a legsötétebb rabságodban vágysz? Érzed, mi fontos számodra ott, a cella nyirkos kilátástalanságában?
A listád – ha falra kaparod, ha papírra veted, ha bárhogy megörökíted – elég erőd ad neked, hogy kijuss. Segít, hogy újra élni kezdj.
Írd fel ezt a hét dolgot, és használd a listád erejét. A képzeleted segít létrehozni a legsötétebb kilátástalanságban, de a valóságban fog segíteni, amikor elbizonytalanodsz, amikor egyedül találod magad, amikor korlátokat érzel, amikor szűknek tűnik a mozgástered.
Ez az útravalód mára.
Add meg magadnak ezt az erőforrást, és fordítsd hasznodra a szükségben!
