TÖRTÉNETEK AZ ÉLETBŐL – Miként látják, akik nézik?
A.
…sejtelmem sincs, minek kellett nekem már megint felkepeszteni ide legfelülre. El se tudod képzelni, milyen nehéz teljesen elgémberedett tagokkal lejutni innen reggelente. Olyankor vagyok a legvédtelenebb, és ezt ő is pontosan tudja. Ki nem hagyná a lehetőséget. Hetek óta nem volt olyan, hogy békén hagyott volna. A hátam hasogat, a nyakam merev görcsbe rándul, már attól is, ha csak rá gondolok. És persze, hogy rá kell gondolom, amikor már megint hallom a közeledő lépteit. Inkább nem is mozdulok. Gubbasztok itt még egy fél órácskát, addig is békén hagy. Vagy lejöjjek inkább? Ha túl sokáig itt maradok, a végén semmit nem hagynak. Legfeljebb valami vacak maradékot találok. Folyton ez van, minden reggel ugyanez megy! Lerohannak, rácsapnak a reggelire, én meg itt kucorgok. És végül ki jár a legrosszabbul?
Nem is tudom, minek vagyok még itt! Legjobb volna elhúzni, itt hagyni ezt az egészet. Napról napra ugyanazok a falak, ugyanazok a fejek, ugyanazok a mozdulatok. Minden nap mindig ugyanúgy. Annyira elegem van, hogy el sem tudom mondani.
Hermina tegnap délután odavetette, hogy miért nem megyek terápiára? Nem tudom, miből gondolja, hogy pont nekem kellene? Nem velem van baj, hanem vele. Még hogy ő kiáll magáért! Egy nagy francot fogok én magányosan küzdeni, meg olyan helyzetekbe belemenni, amikről fogalmam sincs. Épp elég bajom van így is. És ráadásul még éhes is vagyok…
B.
…az én helyem itt fent a legnyugisabb éjszakánként. Azt is kifigyeltem, akkor járok a legjobban, ha reggelente kicsit tovább maradok fent, mint a többiek. Így van egy fél órácskám az ébredezésre. Szép nyugodtan megvárom, amíg a többiek nagy zajosan kivonulnak, aztán a félhomályban még csendesen mélázok egy kicsit. A bevetülő sugarakból már tudom, hogy odakint ragyogóan süt a nap. Elképzelem, milyen csodás lesz átmelegedni a reggeli fényben a szilvafa alatti napsütötte pihenőhelyen. Míg ezen elábrándozok, finoman átmozgatom a tagjaimat. Előbb a nyakam nyújtóztatom meg jobbra-balra, aztán a hátizmaimat. Az ujjaimat szépen sorban járatom meg. Erősen behajlítom őket, aztán hagyom, hogy ellazuljanak. Olyan jól esnek ezek az ismerős mozdulatok, olyan meghitt ez a zug ilyenkor reggel.
Mire minden tagomban érzem a vérem áramlását, már hallom is a lépteit. Nagyon vár. Hetek óta így megy ez. Toporog. Lesi mikor jövök már. Szeretem megváratni, mert úgy sokkal jobban örül nekem. Alig bírja kivárni, hogy végre hozzám simulhasson. És tényleg, engem igazán becsül. Nekem kínálja a legjobb falatokat, figyel rá, hogy biztonságban, békességben élhessek, és naponta többször kimutatja a vonzalmát – ha érted mire gondolok.
Néha elnézem szegény Herminát. Sejtelme sincs az élet szépségeiről. Cilit kérdeztem is tegnap, látta-e már valaha felszabadultan örülni? Arra jutottunk, hogy el kellene küldeni terápiára…
Szerinted A vagy B?
