HÁT(TÉR)KÉP – Amit szem előtt vesztünk, de ott van a hátunk mögött
Az áldozatok olyan rossz élményektől szenvednek, amint a magyar nyelvben traumának hívunk. Még pontosabban attól, hogy a traumatikus élmény emléke fókuszban marad, jelen van a napi életükben, s leköti a figyelmüket, elvonja az érzelmi energiáikat, akadályozza az új örömöket. A múltba rögzíti őket, meggátolva azt, hogy a jelenben éljenek.
Mintha lenne egy állandóan ismétlődő jelenet a színpadon, amit erős reflektorfénnyel világítanak meg.
Hogyan tudnánk követni darabot, ha – miközben a cselekmény a félhomályos részeken tovább halad – a reflektorfényben újra és újra ugyanaz a jelenet játszódna le?
Vajon meg mennyit nyernénk, ha – bár a színpad egyik részén lejátszódna újra és újra ugyanaz a jelenet – sikerülne lekapcsolnunk a reflektort? És hogyan hatna az, ha netán sikerülne a reflektort a folyton ismétlődő jelenetről átirányítani a jelenbéli cselekmény történéseire? És ha mindemellett még valahogy el tudnánk sötétíteni a színpad nem-szeretem részét! Mondjuk valami jó kis fekete függönnyel. Vagy esetleg sikerülne rávenni a szereplőket, hogy végre hagyják abba annak az átok jelenetnek az ismételgetését…
Ami biztos: valamit tenni kell, de nagyon.
Az emberi elme/lélek úgy működik, hogy csak ritka alkalmakkor és/vagy nagyon speciális eszközökkel tudjuk levenni a fényt arról a bizonyos jelenetről. Biztos van rá ötleted, miképp tehető ez meg, és nyilván azt is pontosan látod, hogy ezek az eszközök – legyenek akár társadalmilag kívánatosak, akár károsnak ítélek– csak átmeneti megoldást hoznak, aztán az a fránya reflektor megint felkapcsolódik. Ha végleg sikerül sötétet csinálni, az egyben az egész darab végét is jelenti. A célunk viszont egészen más, mint a vaksötét: élvezni akarjuk az előadást!
Ezért nézzük inkább azt a megoldást, amikor a rossz jelenetről az aktuális cselekményre irányítjuk a fényt! Ez sokkal inkább tarthatónak tűnik, de van néhány kritérium ahhoz, hogy működjön. Egyrészt elég fontos, hogy legyen aktuális cselekmény, azaz történjen valami a színpadon, méghozzá olyan dolog, amire érdekes és érdemes odafigyelni. Ha nincs ilyen történés, a figyelmünk reflektora könnyen visszamozdul oda, ahol a mozgás van, hiszen a perifériás látásunk elsősorban a változásokra érzékeny. Ahogy a mozgás odavonzza a tekintetünket, úgy vonzza a mozgalmas cselekvés a reflektorfényt.
Másrészt azt is jó elérni, hogy az aktuális cselekmény lehetőleg a színpad más részein folyjon, legalábbis kezdetben. Különben – ha az új jelenet szereplői arra szaladgálnak, ahol a nem-szeretem rész cselekménye folyik – az újba belelátszik a régi. Sőt, ha a régi jelenet eseménydúsabb, mint az új, úgy amikor az új jelenet szereplője továbbszalad, a reflektorfény lemarad róla és megint megtapad a nem-szeretem részen.
Van viszont egy jó hírem:
Ha elég ügyesen rendezünk ahhoz, hogy az új jelenet cselekménye magával vigye és magán tartsa a figyelmünket (a reflektort), miközben egy-egy új történés pillanatokra és kis felületen fedésbe kerül a régi résszel, annak az a varázslatos hatása van, hogy a régi jelenet elé odakerül egy vékony fekete fátyol. És minél többször tudjuk ezt az „átfutást” jól megcsinálni, annál több réteg fekete fátyol fogja takarni a nem-szeretem jelenetet.
Okosnak és kellően óvatosnak kell lennünk, mert ha a reflektor fénye túl sokáig időzik a fekete fátylakkal takart terület előtt, akkor a fátyol anyaga az erős fényben szétég, és a régi jelent újra teljes élességében és részletességében kerül a szemünk elé.
De mégis kell vállalni a szaladgálás kockázatát, különben a nem-szeretem jelenet könnyen magára vonzza a reflektorfényt, mert a nem-szeretem jelenet mozgalmas, változatos, lármás, zajos, sikító színei vagy fájdalmasan kontrasztos részei vannak – olyan tulajdonságai, melyek révén kilóg a normál élet dolgai közül.
Annak esélye, hogy sikerüljön rávenni a nem-szeretem jelenet szereplőit, végre hagyják abba a játékukat, igen csekély. Még egy jól irányzott elektrosokk (ami egyébként nem is létezik) hatása is legfeljebb annyi volna, hogy odacsüngeszt eléjük egy jó vastag fekete függönyt. De a jelent mögötte megmarad.
Szóval, ha valamit tenni akarunk, akkor rendezzünk színes-szagos, ritmusos-dallamos, éles fényes, mozgalmas új jeleneteket, és használjuk hozzájuk ügyesen a rendelkezésre álló színpadot: óvatosan, éppen csak pillanatokra, de következetesen merészkedjünk át a nem-szeretem területre.
Mert azért az is van ám, hogy minél több réteg fekete fátylat sikerül felinstallálnunk, annál kevésbé látszik át, és annál hosszabb időkre állja az anyagok sűrű rétege a reflektor fényét.
Hát így működik a traumák élmény-terápiája.
